Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet
a szorongást: az érzés forrósága megolvasztja azt a jeget, mit a félelem fagyasztott a szív köré. „Kevés ez az egy életem? — folytatja Illyés a már idézett Másvilág című versét — De hisz / mióta veled élek, át lehet / lépnem egy másikba, tiédbe is. / Szép új világom! Búmat felező, / minden örömöm megkétszerező!” Innen már csak egy lépés, hogy a költő a szerelem páros közösségéből az emberiség tágabb közösségéhez jusson, s abban keresse az élet „megsokszorozásának”, gazdagításának lehetőségét. Valóban, a szerelmi feloldódást hirdető verset egy másik követi: a Sokszoros szeretet, mely már a szociális szolgálat és a közösségi feloldódás parancsáról beszél: Minden örömöm megkétszereztem azonmód, ahogy véled megfeleztem. Óh, ostobák, kik nem kétszeresen éltek, kik nem szerettek önfeledten, nem osztódtok, — nem csak szerelemben! És ostobák mi, százszor ostobábbak, kik nem hiszünk e szép példaadásnak, fönnen kiáltja, csak szíveden áll, hogy kapj egy helyett sorsot két milliárdat, — a szeretettől, mely soha el nem fogy. E vers azt bizonyítja, hogy Illyés a közösség szolgálatában véli megtalálni az élet kiteljesedését, végső soron a pusztulás ellenszerét. Vagyis az élet tartalma és hivatása a szolgálat, a munka és az alkotás; értelme és jutalma pedig az az eredmény, amit alkotásainkkal építettünk. Illyés így az ötvenes évek lírájának általános eszméjéhez: a „műveinkben élünk” gondolatához jut. Ügy véli, hogy a közösség szolgálata nemcsak az élet tartalmát és értékét „sokszorozza” meg, hanem a jövendő emlékezetét, becsülését is megszerzi: egyféle minimális halhatatlanságot. A Horatius-féle „Exegi monumentum aere perennius”, a Puskin által megfogalmazott „Népem szívébe zárt, ott folytatódik éltem” után ő is annak az emlékműnek a felépülésében reménykedik, melyet az életmű, a szolgálat és a küzdelem továbbélése, történelmi érvényessége jelent. Már egy korábbi versében arról vall, hogy a társadalmi haladásban, a nép felemeléséért vívott harcban betöltött szerepe jelenti egyúttal emlékezetét: „Én sem múlok el így jeltelen. A halál / döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol / álltam, gyűrűbe ráng ott a futó idő, j mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.” (Az ítéletmondóhoz). A Kézfogásokban később ugyanez a gondolat tér vissza: mint ahogy az elpusztult harcos számára az jelenti az örökélet egy morzsáját, hogy a költő megáll sírjánál és emlékezik (Egy falusi forradalmár sírjánál), maga a költő is az utókor megbecsülésében és emlékezetében keresi az üdvözülést. Ehhez a megoldáshoz fut ki az Elmúltam harminc tiltakozása is: Állok és küzdők . . . S valahányszor meglep, mindannyiszor ismét küzdeni, tenni, teremteni kerget az elmúlás: nincs vég! Az vagy a munkád! S az sose veszendő, az soha meg nem hal, Fogadj be, örök jobb-világ: jövendő, bár egy gondolattal!
