Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet
Áz új helyzet, amibe az emberiig került, új antropológiát követelt, új értelmezését az életnek, a humanizmusnak és a halálnak. E feladatot pedig mi tudná az érzékelhetőség, a gyakorlati útbaigazítás szintjén jobban ellátni a költészetnél? A lírának ezek az új feladatai okozzák, hogy az elmúlt évtizedekben világszerte, keleten és nyugaton egyaránt, úgy megnövekedett a léttel foglalkozó, mint mondani szokás, „antropológiai” költészet súlya, jelentősége és hivatása. Illyés újabb verseinek zöme is e filozófiai líra rendjébe igazodik. Méghozzá a kivételes gondolkodó erő és őszinteség fokán. „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, / mi neked fölfedetett’ — írja Bartók-versében. A Bartókhoz szóló sorok azonban szólhatnának magához a vers költőjéhez is: Illyés nem hallgatja el gondjait, félelmeit, szorongásait; a nyilvánosság előtt, versben néz szembe velük. Bizonyára azért is, hogy másokat segítsen választ adni, küzdeni. A múló idő fokozódó terhével vállain tekint szét maga körül, tekint maga elé. „Túl az innenen”, vagyis túl a férfikor delén fájdalmasan kell rádöbbennie az élet esendő voltára, tragikus végességére. Az elmúlás gondja napi szorongássá válik, a költő szorongva méri az időt, aggodalommal vizsgálja az évek nyomát az emberi arcokon. Bélyegesek című versében így számol be szorongásairól: — mint a háló szűrte szemem a tömeget: rögeszmém volt már nézni, bárhol, ki nálam is öregebb. Ez, az, amaz! Saját jövőmet vizsgáltam az arc-romokon. S belém nyilait a szívriasztó hasonlóság: mind rokonom! Az elmúlás gondolatát azonban nem tudja könnyen elfogadni. Hiába a bizonyosság, hiába a józan realizmus, a lélek nem adja meg magát, ellenállni próbál. Az élet az ösztön erejével és lehetőségeivel tiltakozik és küzd a pusztulás ténye ellen: kísérletet tesz arra, hogy valamiképpen túljusson a halálon, legyőzze — vagy legalábbis elfeledje — a végső tragédiát. „Kevés ez az egy élet? — kérdi Illyés a Másvilágban — Rövid arra, / hogy baj, boldogság, harag, szeretet / oly ^bölccsé« gyúrja konok szívemet, / hogy végül is békülten elfogadja: / nincs élete több, csak egyetlenegy?” E kérdések a gondról és a szorongásról vallanak. A lélek pedig le akarja győzni e szorongást; ezért kiutakat keres, a tiltakozás indulatával tagadja a pusztulás valóságát. Az élet: a küzdelmek, a hétköznapok, emberi kapcsolatok mind amellett érvelnek, hogy az elmúlás nem egyéb ijesztő fantomnál. „Nem élnék örökké? — tiltakozik Illyés az Elmúltam harminc szavaival — / Nem igaz. / Én leszek holnap a kukacos földé? / Nem igaz. / Nekem parancsol ez a csillagrendszer? / Nem igaz!.. .” Elkeseredetten tagadja az elmúlás tényét, melyet pedig „itt az ész és a marék rög ott lenn” bizonyít. E tagadás azonban nem lehet megoldás, legfeljebb indulatos tiltakozás; a megoldást máshol kell keresnie. S mivel a vallás vigaszában nem bízik („Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már / nem is lehet a régi módon”), más módokhoz kell folyamodnia: az e világon kell keresnie az üdvösséget. Az üdvösség egyik lehetőségét Illyésnek is, mint annyi költőnek, a szerelem kínálja. A szerelem növeli az élet intenzitását, teljesebbé, igazabbá teszi magát az életet. A halál fenyegetéseit ugyan nem tudja elfelejtetni, mégis csökkenti 85
