Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Ernst Fischer: A valóság elvalótlanítása (fordította: Petrován Oszkár)

Az ággressziós ösztönt a kommersz szolgálatába állítják. A fösvény elavult. Kincsként tartogatta az el nem múlást, a maradandóságot. A modern ipar gyorsított forgalmat követel. A fogyasztás pusztítás, vágyódva kívánják a destruktív fogyasztót. Harapd szét, tépd szét, szórd szét az árut, foggal, állkapoccsal, késekkel, revolverekkel és bombákkal! Vedd meg a tortát, az autót, a lökhajtásos repülőgépet, azért, hogy elpusztítsd! Fogyassz városokat, kontinenseket, bolygókat! Nyeld le a Holdat, fald be a Marsot, szopd ki a Tejutat, gyorsítsd meg az áruforgalmat, fokozd a kopást! És ha azután a földgolyó rongyokra szakad, mi majd szállítunk egy modernebbet. így válik a pop art a totális fogyasztás művészetévé, amennyiben cserepeket visz kiállításra és pusztításra buzdít.

Ha a művészetben csupán a között a két antagonisztikus elvalótlanítás közötti alternatíva lenne, amelyek magukat „realizmusnak” nevezik, tényleg kétségbe kellene esnünk a művészet felett •—• és nemcsak a művészet felett.

De megvan még mindig az a másik is, amelyről Fernand Léger 1914-ben, néhány hónappal az első világháború előtt a Wassiljeff galériában mondta:

„Ha megváltozott a festői kifejezés, ez azért történt, mert a modem élet ezt megkövetelte. A mai alkotó ember léte sokkal koncentráltabb és bonyolultabb, mint korábbi évszázadok emberéé. Az elképzelt kép kevésbé mozdulatlan, a dolog mint olyan kevésbé kényszerítőén törekszik elő, mint korábban. Egy olyan táj, amelyen egy autó vagy egy gyorsvonat száguld keresztül, veszít leíró értékéből, nyer azonban szintetikus értékében; a vagon ajtaja, vagy az autó ablaka, a sebességgel együtt, megváltoztatták a dolgok megszokott látványát. A modern ember százszorta több benyomást vesz fel, mint a XVIII. század művésze, olyannyira, hogy a mi beszédünk pl. tele van kicsinyítésekkel és rövidítésekkel. Mindennek eredménye a modern kép sűrítése, sokoldalúsága és formáinak törése.”

Ezóta több mint ötven esztendő telt el. A technikai találmányok megváltoztatták nemcsak a dolgok megszokott képét, hanem magukat a dolgokat is, ezek pedig megváltoztatták az embert. Az a modern ember, aki százszorta több benyomást vesz fel, mint elődei, a mennyiség hatására elfelejti azokat valójában felfogni. A benyomások felületes ingerekké válnak, amelyeknek szelekcióját azután a véleményalkotás monopóliumai hajtják végre. Az érzékszervek elvesztik azt a képességüket, hogy rögzítsék ia rájuk ható benyomásokat és feldolgozzák őket, a világ el van mázolva, és úgy elmázolja az embert, mint Vostell az ő fényképeit. Kialakul a birtoklás infantilizmusának egy fajtája; amint a gyermek minden után nyúl, és csupán a megragadottat, az elfogyaszthatni, az elpusztíthatót ismeri el reálisnak, ugyanúgy viselkednek egyre inkább a felnőttek is. A gyermektől eltérően, aki számára a realitás ezzel kitárul, ezek redukálják a realitás elvét a birtoklásra. Azt hiszik, hogy választanak, mikor pedig a reklám már régen előre meghatározta, mely áru választja magának melyik vevőt; azt tartják magukról, hogy ők vesznek, miközben pedig ők maguk azok, akiket átvettek. Azok, akik a termelés felett parancsolnak, kiterjesztik hatalmukat minden területre, és alig is van már szükség azokra az apró vevő- készülékekre, amelyek be vannak építve az emberek agyába, hogy őket a legbelsőbbig irányíthassák, annyira előírják, amit érezniök, gondolniok, tenniök kell, hogy a parancs végrehajtását szabad elhatározásnak tartják, és „valósnak” csak azt ismerik el, amit az uralmon levők kezelnek.

A művészet, az irodalom védekezik a legcsökönyösebben azok ellen a fétisek és fantomok ellen, amelyeknek, az uralkodók óhaja szerint, „realitás75