Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Ernst Fischer: A valóság elvalótlanítása (fordította: Petrován Oszkár)

önkéntelenül is hasonló embersokaságokra kellett gondolnom a mi kiállításaink egyes képei előtt. A mi képeinken is mindent fel lehetett ismerni, és mégis semmit sem lehetett felismerni. Dali a valóság elől az álmokba menekül, lázas önkívületbe, szürrealizmusba; a mi művészeink közül egyesek éppilyen viharosan az ellenkező irányba menekülnek — a gondosan felvasalt, képmutatóan ujjongó an ti-valóságba, anti-realizmusba.”

Az ,,új realizmus” műveivel való összehasonlításban az elegáns Dali művei a Valóság „realisztikus” transzformációi. Csakis a „valódi” dolgok betörése, amelyeknek a transzformációja pusztán deformáló izolálásból áll, nyeri eredményül ‘a totális elvalótlanítást. Elvalótlanítás, „képmutatóan ujjongó anti valóság” olykor, főként a képzőművészetben, a „szocialista realizmus” nem egy terméke is. Vannak itt ugyan új szociális témák (a konvencionális lendületes munkások, falatozó parasztok, heroikus portrék, anya és gyermek, táj és zsáner mellett), azonban a kifejezési eszközök az akadémia poros szertárából valók, annak a keverékéből származnak, hogy „istenem, mennyire hasonlít”, meg valami láthatatlan koturnuszból, naturalisztikus részletből és szakrális pátoszból. Az új témák legtöbbnyire olyannyira hasonlítanak önmagukra, mint egy káder jellemzés az illető ember sorsára és lényére, akit „pártszerűen” eltorzított papírkísértetté redukál. És ennek ellenére az elvalótlanítás a „szocialista realizmus” által távolról sem olyan totális, mint amelyet a pop art „új realizmusa” művel. Abban a valóságot ugyan meghamisítják, ideológiailag retusálják, az „optimisztikus” irányában elrajzolják, azonban alapvetően nem pusztán külső dolgok felhalmozódásának, hanem belső összefüggésnek, egységes összességnek ismerik el. Ebben ad abszurdum viszik azt az intenciót, hogy „a distancia pátoszát” megszüntessék a műalkotás és a közönség között, a közönséget aktivizálják, azonosságot színlelnek a művészet és a „valóság” között, és ezáltal tagadják a művészetnek mint transzformált, emberi alkotássá vált valóságnak a szükségességét. A dolog mint a technika termiéke és a fogyasztás tárgya kiszorítja a műalkotást, legtöbbnyire mint szétrepedt, haszontalanná vált, a szemétből kikapart, önmagát perszifláló dolgot. — Ez az eltárgyiasítás vigyorgó diadala, az elembertelenítés merev grimasza.

Az elpusztított habostorta

Az 1962-es wiesbadani „Fluxus-Festival”-ról szóló beszámolóban ez áll: Wolf Vostell „olyan elmázolásokkal, rombolásokkal és változtatásokkal foglalkozott, amelyek művészi és filozófiai ténykedési területét általában jelentik. Játék- katonákat úgy pusztított el, mintha emberek lennének, automobilok fényképeit folyóiratokban úgy elmázolta, hogy olyanok voltak, mint egy forgószél után; átlátszó üveggolyókat hajított arra az üvegfalra, amely őt a közönségétől választotta el, végül heves kiáltást hallatott, és az üvegen ellapított és elmázolt egy habostortát...”

Egy habostortának emfatikus elpusztítása, amelyen az ember túlságosan teleette magát, szimbolikus aktussá válik. Az a torta, amelyet az ember elvben igenlően fogad, amelynek felnagyítása az élet céljává lett, adódó alkalommal az aggressziós ösztön kielégítését szolgálja. Epater le bourgeois? a burzsoá zsoldjába fogadja az udvari bolondot, aki őt megbotránkoztatja. A totális elidegenedés világában nemcsak az a nyál vált áruvá, amelyet felnyalnak, hanem alkalomadtán az is, amelyet a jóllakottnak, az elteltnek a képébe köpnek.

74