Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Bába Mihály: Meggondoltad már? (elbeszélés)
— Meggondoltad már? — Nem, nem, nem. — Mindent tudunk. A nyomdáról is tudunk, a röpcéduláról is tudunk és mindenről tudunk. — Meggondoltad már? Lejjebb csúszik a tenyerem. A fejem már köldököm magasságában, térdem berogyva, még egy arasz és beletérdelek a nyálkás nedvességbe. A tenger háborog a fülemben. Anyám a tornácban áll. Néz, néz szegény, kérő, könyörgő szemével. Szeretné, ha ott maradnék, s elvállalnám a felajánlott munkát az állomáson. Én csak hallgatok, tépdesem a lugas levelét. Még meggondolom — mondom, de tudom, hogy gondolatban sem foglalkozom többé ezzel, mert nekem Pestre kell mennem, mert én Pestre akarok menni. Anyám áll és néz. Fekete fejkendőjét igazgatja. — Fiam, meggondoltad már? Milyen rettenetes a válasz. Nem is mondtam ki soha, hogy igen, azt sem, hogy nem, mert két nap múlva, anélkül, hogy választ adtam volna, elutaztam Pestre. — Meggondoltad már? Most hová meneküljek e durva, gyötrő, erőt, emberséget kipréselő hang elől. Térdem már egészen megereszkedett, tenyerem még lejjebb csúszott, fejem már olyan nehéz, hogy alig bírom, nyakam belefájdul cipelésébe. Talán az volna a megkönnyebbülés, ha megszabadulnék tőle. — Meggondoltad már? Nyikorgó júdássarok, patkókoppanások. Egy, kettő, három, négy. Ezt még hallom! Milyen jó, hogy ezt még hallom. — Meggondoltad már? S. megállított az utcán. Rám bízna valamit, de veszélyes. Egy kis csomagot kell elvinni és átadni valakinek. Veszélyes vállalkozás. „Gondold meg, pajtikám, és majd találkozunk.” Köszönés nélkül ott hagy az utcán, gyötrő kétségek között. Nem tudok utána kiáltani, hogy várjon, nem kell nekem gondolkodási idő. Hiába! Elrohant. Várom, hogy találkozzak vele. Egy nap, két nap telt el csak, megint összefutottunk. — Pajtikám, meggondoltad már? — kérdezi súgva. Bólintok. A fény tarkómra hull, kattan a zár, nyikorog a lomha vasajtósarok, beugrik egy csizmás alak. Gúnyos hangja józanít ki, és ébreszti fel bennem a korábbi bólintást. — Szóval meggondoltad?! Tagadólag rázom a fejemet, ahogy csak bírom. Nem, nem, nem. Térdem beroggyan, tenyerem tenyérnyit csúszik. Nekifekszem a falnak, mintha ki akarnám dönteni, pedig annyi erőm sincs, hogy testemet egyenesen tartsam, hogy fejem ne lógjon mellemen. Tenyerem csúszik, csúszik lefelé, térdem már beletapad a ragadós nedvességbe. Nem bírom tovább. Fülemben megszűnt a távoli üzeneteket hozó tenger zúgása is. Semmi sem maradt bennem, se erő, se kitartás, csak egy makacs merevség, hogy igent ne bólintsak. Megrándul valami szívem körül. Egy heves görcs balra lehúz, leránt a hideg, sáros, tapadós kőpadlóra. De még ott is intem, hogy nem, nem, nincs mit meggondolnom. 63
