Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Bába Mihály: Meggondoltad már? (elbeszélés)
Nem veszem el kezemfejétőla homlokomat, csak úgy intek. Júdás nyikorog, becsapódik. A kopogást újra hallom: egy, kettő, három, négy .. . hátra arc! egy, kettő, három, négy. Meddig még? öt, tíz, húsz óráig, két napig? Három napig talán? Térdem már remeg, inaim is megereszkednek, összébb húzódnak. Tenyerem csúszik néhány centimétert. Nem bír ő sem gyorsabban ereszkedni a nagy teherrel. Egyszer éjszaka vittek fel kihallgatni. Az asztal mellett egy kopaszodó szemüveges férfi ült. Feladta a már annyiszor hallott kérdéseket, aztán, amikor megkapta a választ, felállt, cigarettával kínált, tüzet is adott, leültetett egy rozoga székre, ő meg átment a másik szobába, nyitva hagyta az ajtót, valamit kérdezett, majd ütések csattantak s valaki felbődült. Férfi volt, nő volt? Nem tudom. A kopaszodó szemüveges visszajött, léült, feltette a kérdéseket. Válaszol- gattam és közben vártam, hogy belép valaki, aztán engem fog verni. De nem. Udvariasan bólintott, behívta az őrt és elvezettetett. Nyikorgás, fény, dühös hang! — Meggondoltad már? Két ujjnyit csúszott megint a tenyerem a fejemmel. A fülemben ismét zúg a tenger ... Magduskával kimentünk a hegyekbe. Letértünk a kirándulók megszokott útjáról. A fák alatt, a bokrok között kószáltunk. A levegő különös illattal telt meg. A fák virágai mint piciny koronák csillogtak a zöld lombok között, a fű, amely szinte szemünk láttára szökkent magasabbra, hogy puha ágyunk legyen, hajladozott, bólogatott előttünk, hívogatott, csalogatott magához. A virágok felemelték fejüket, pompás színükkel akartak elkápráztatni bennünket, és hódító illatukat küldték színük segítségére. Meg kellett állni, le kellett guggolni, megsimogatni a nyújtózkodó fűszálak puha, selymes leveleit, a virágok szirmait, aztán még közelebb hajolni, szinte a földig, alázatosan, hogy egy csepp illat el ne illanjon, hogy mind mi szívjuk be, mint az erdő tiszta, tüdőt tágító levegőjét. És akkor, ott, amikor egymás mellett guggoltunk, mindketten éreztük, hogy térdünk ina megremeg, nem bírjuk tovább, térdünket alázatosan, megadóan le kell eresztem a selymes fűre. És akkor, a csendtől, napfénytől, a melegtől, a fű, a fák, a virágok illatától kábultan súgtam: — Magduskám, meggondoltad már? Nem hallottam a hangját, csak a bólintását láttam, feje és haja szinte a földet érte. Megadta magát. . . Nyikorog a júdásajtó, bezúdul a fény. — Meggondoltad már? — kiáltotta a rekedt, durva hang. Jobbra-balra mozdítom a fejemet. A fény megszökik a gyilkos júdás nyikorgása elől. Ha én egyszer intek, ha egyszer lefelé billen a fejem, akkor elvesztem. Nemcsak valamit vesztek el örökre, amit úgyis el kell veszíteni, hanem én magam is elpusztulok. Az én bólintásom árulást vagy a magam halálát jelenti . . . — Meggondoltad már? Fény, csikorgás, patkókoppanás. Egy, kettő, három, négy. Térdem berokkan, tenyerem két ujjnyit ismét lejjebb csúszik. Meddig, meddig még? Már érzem a padló poshadó nedvességét, a gombás bűzt. Fogva tart ez is, húz magához, mint a hínár. El akar nyelni, mert már alig van erőm. Már csak arra vár, hogy bólintsak. 62
