Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Bába Mihály: Meggondoltad már? (elbeszélés)
csak a lámpák fényét látják néha. A pókok is elmenekültek innen, mert ők is börtönnek érezték ezt a pincelyukat. Csak a penész, a nedvesség boldog itt, hatalmába kerített mindent, és hogy tapad most is hozzám, a tenyeremhez, áthatol a ruhámon, bőrömet csiklandozza. A júdásajtó nyikorog. Éles fénypászta tapad a tarkómra. — Meggondoltad már? — tört be a kérdés az apró lyukakon át. Fülem zúg, mintha tenger morajlana benne. Két tenyeremet egy pillanatra elveszem a faltól, megrázom a fejemet, mintha az arcomba hullt hajamat szeretném hátracsapni. Annyi erőm van, hogy összerázzam a hajamat, de arra már nincs, hogy a pár tincset hátracsapjam. Júdás nyikorgott, becsapódott, a fényt kizárta a cellából. Minek ide fény, mikor itt nincsenek tárgyak, amiknek szeretném sejteni, megismerni a körvonalát. A töprengéshez, a beismeréshez legjobb a sűrű, tapintható homály, a nedves, penészes falak. A betonpadlón a patkós csizmák hangosan koppannak: egy, kettő, három, négy — hátra arc — vissza: egy, kettő, három, négy. Hátra arc! Megint egy, kettő, három, négy; aztán ismét: egy, kettő, három, négy; majd újra: egy, kettő, három, négy . . . Már nem hallom, csak a tenger morajlását a fülemben, de számolok tovább: egy, kettő, három, négy! — Meggondoltad már! Megrázom a fejemet. Már alig bírom, vállam között lóg, tenyerem egy arasznyit lejjebb csúszott. Nem, nem gondoltam meg semmit, nem tudok semmiről! Csak még egy napig bírjam, kettőig, akkor megszűnik ez a szenvedés. De, ha megtörök, ha összeroppanok, ha . . . Nem, erre nem szabad gondolnom, mert akkor végem, örökre . . . Hogy is volt tovább? Igen, tudom már! Mindennap találkoztunk. Beültünk egy presszóba, nagyon szerette a feketét, csevegtünk, én könyököltem, és amikor észrevettem, hogy köröttünk senki sincs, akkor Magduska mellére borítottam a tenyeremet. Mintha csak félteném, hogy megfázik, tenyeremmel melengettem, simogattam. Ilyenkor előredőlt, válla össza’núzódott, ívben behajolt, mint az íj, készen arra, hogy kiegyenesedjen, megfeszüljön. Odahajoltam hozzá, megcsókoltam, aztán lazán hulló hajtincsébe súgtam: — Magduskám, meggondoltad már? Teste megrándult, lerázta melléről a tenyeremet, merevebb lett, ivott a kávéjából, vagy a szódájából, közben jobbra-balra forduló fejjel jelezte, hogy nem, még nem. Aztán kint kószáltunk az utcán. Néha megálltunk, szembe fordultunk egymással, egymás nyakát kerestük, haraptuk. Kezem megint kedves helyére röppent, és csókolóztunk. . . A kezem megint lejjebb csúszott egy tenyérnyit. Már vállam magasságáig bírom csak fent tartani. A patkók koppanásait ismét hallom, a tenger zúgása, mintha csendesedne fülemben, szememet a ragacsos, nyálkás sötétség ragasztja le. Mint súlyos teher, úgy lóg nyakamon a fejem. Tudják ezek mitől, milyen tehertől szabadítsák meg az embert! Mert ezt akarják! Ezért akarják hallani azt az egyetlen szót, hogy: igen. A többi már nagyon gyorsan menne. De a fejem még az én terhem. Mit tegyek vele? Ráhajtom a kezemfejére. Kicsit megkönnyebbülök. Percek, órák múlnak, telnek, néha betör a fény, felhangzik a kiáltás: — Meggondoltad már? 61
