Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Bába Mihály: Meggondoltad már? (elbeszélés)
BÁBA MIHÁLY Meggondoltad már? Meggondoltad már? •— fordult hozzám a tiszt, amikor visszajött a szobába. Csak intettem, hogy nincs mit meggondolnom. Levittek egy zárkaszerű helyiségbe. Arccal a fal felé állítottak felemelt kezekkel. Egy félóráig bírtam, aztán, hogy könnyítsék magamon ujjaim hegyét odaérintettem a nedves, nyirkos falhoz. Fejemet lehajtottam, hajam az arcomba hullt. Hideg borzongás futott végig rajtam. Éreztem, hogy libabőrös vagyok. Aztán, mintha veríték lepné el a testemet. Megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Két héttel ezelőtt fogtak le, azóta számtalanszor hallgattak ki. Mit is akarnak, mit ismerjek el, mit vallják be? Igen, igen, hogy tudok a röpcéduláról, meg valami nyomdáról. Nem, semmiről semmit sem tudok. Gondolkozz — mondták és bevágtak a magánzárkába. Éjszaka felvittek kihallgatni. — Meggondoltad már? — ez a kérdés fogadott, amikor beléptem az ajtón. — Nincs mit meggondolnom, mert nem tudok semmiről semmit. — Mi mindent tudunk! Félre akarsz vezetni, te dög — fújta egy emberi arc az arcomba. Szótlanul álltam. Hallgattam a szitkozódásokat, a rábeszélés puha, ígérgető szavait, a kirobbanó fenyegetőzést. Éreztem a dühös lihegéseket, a rámfújt cigarettafüstöt. Megpróbáltam, hogy ne gondoljak semmire, de nem hagyták, szüntelenül lecsaptak rám a különböző kérdésekkel. Aztán odarohantak az ajtóhoz, felszakították, behívták az őrt, hogy vigyen vissza a cellába. Néhány óra múlva kezdődött elölről minden: — Meggondoltad már? Most már nemcsak az ujjaim, de a tenyerem is odatapad a falhoz. Fülem zúg, fejemben ürességet érzek. Meddig bírom így? Egy óráig, kettőig, ötig? Aztán mi lesz? Nem, erre nem szábad gondolnom. Tíz esztendővel ezelőtt, ó, több már, biztosan több, udvarolgattam egy lánynak. Szerettem? Nem tudom! Tavasz volt, ő meg szép, csinos, kecses is. Olyan szép, feszes szabályos körte melle volt, hogy amikor ráborítottam a tenyeremet, szinte átszúrta. Most már tudom, hogy nem szerettem, de tetszett nekem, mert tavasz volt, mert szép, feszes melle volt és én szerettem a mellén pihentetni a tenyeremet. Csaltam magamhoz, csaltam a hegyekbe. Nem jött. Mert tudta, hogy miért hívom. — Majd meggondolom — nevetett olyan szépen, mintha apró, pici csengők csilingelnének szájában. Legalább is akkor úgy éreztem. Most már tudom, hogy csacsogott, sőt raccsolt, és amikor nevetett, akkor a szája csaknem a füléig futott. Mindennap találkoztunk és én mindennap megkérdeztem: — Magduskám, meggondoltad már? Nevetett és megrázta a fejét, hogy nem, még nem, de azért ne veszítsem el a reményemet. . . A fal nedves, nyálkás, penészes, csúszik rajta a tenyerem. Ezek a falak soha sem láttak napfényt, nem ismerik a napfény éltető langy melegét, ezek a falak 60
