Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Kopácsy Margit: Szélvédett úton (elbeszélés)

— Ez grófnő? Morva kocsis volt ennek az apja.

A számadó felesége, aki inkább csak tudta, mint látta a nagy, fedeles hintót, soha nem beszélt így. Igaz, hogy ő kilométereket gyalogolt, míg megközelítette a kastélyt: akkor letért az útról, és hátulról kerülve jutott be a konyhába. Az uraságnak soha, színét se látta.

A nyolcszáz holdon a fiatal ispánnénak ki sem kellett lépnie a házból, a gyomrába látott az uraságnak. Ügy jártak-keltek körülötte a méltóságos gróf- nék, mint a szociális otthonban az ezredesné.

Ó, mennyire gyűlöli: mindig is gyűlölte őket!

Azt a szívdobogást is meggyűlölte, az egyetlent, ami megcsúfolta és értelmet adott az életének. Milyen nagyszerű és milyen természetes volt, hogy első pillanatra beleszeretett a grófba. A férjébe sose volt szerelmes: nem érdekelte, hogy féltékeny, nem törődött vele, hogy boldogtalan. A többi férfival sem törődött: ezt az egy embert akarta — minden férfi között a legkülönbet —, aki nem is lehetett más, csak uraság. Sántakis Aranka hat elemit végzett, s mert az anyja megkímélte a nehéz munkától, regényt is olvasott. Különösen a végét szerette: azt a részt, mikor a herceg — az előítéleteket leküzdve — oltárhoz vezette szerelmesét, aki éppen olyan sugárzóan szőke, kék szemű volt, mint ő. Így esett, hogy a számadó lánya lakk cipőben öntözte a virágait és megvetette a bakancsos grófnőt. Később a grófot is megvetette, de akkor már minden mindegy volt. Az évek elszálltak felette, csak a fia maradt és a gyűlölet. A földosztáskor, mikor a gróf nyolcszáz holdját is feltrancsírozták, őrjöngött örömében, és őrjöngött dühében, mikor megtudta, hogy Mariska, a szakácsnő, önként és fizetés nélkül az uraság szolgálatában maradt. Egyszer, tizenöt évvel később, találkozott is Mariskával.

— Nálunk is elkelne egy jó szakácsnő.

Mariska gőgösen végigmérte és olyan hangon, amin csak az a baltaképü asszony beszélt, azt mondta: — Nem szeretem a magamfajta uraságot.

Sántakis Aranka nem a világba beszélt: valóban elkelt volna náluk is egy jó szakácsnő. Sokan voltak és egyre többen lettek.

A háromszoba-hallos lakás, amit nem tartott nagynak, mikor a férjével és a fiával beköltöztek, valóban kicsi lett, mikor a fia megnősült. Az új asszony felköltöztette a szüleit is: két földhözragadt, egyszerű parasztot, akik megrettenve, némán gunnyasztottak az idegen kalitkában. A másik szobában az ispán kínlódott az asztmájával: a fürdőszobában öt év óta szünet nélkül pelenkák száradtak és Sántakis Aranka egyre keserűbben hánytorgatta, hogy soha életében nem dolgozott ennyit.

— Nem tetszik a népi demokrácia? — acsargott a menye. — Pedig nagyon el volt tőle ragadtatva.

Eleinte a fiához rohant panaszra, s örült a pofonnak, ami a fiatalasszonynak ilyenkor kijárt. Bár hát a menyecske se maradt adós, és a szomszédok mindent hallottak. Legfőképpen ezért állt rá arra, hogy elmegy.

— Ott van nekem a helyem a szegényházban. Oda kell nekem jutnom vén- ségemre! — Sírt és siratta magát: hiába magyarázta a fia, meg hallott is ezt- azt, hogy társalgó, meg park . . .

— Szegényház az akkor is, ha szociális otthoninak hívják.

A fia autóval vitte le, sofőr cipelte utánuk a bőröndöket, úgy vonult be az otthonná lett kastélyba, mint egy igazi grófnő. Még duzzogott, de a lelke mélyén meg volt elégedve a háromágyas, szép szobával, kényelemmel — csak hát ez a jellegtelen, kövér méltósága: ez! Ez elrontott mindent. Pedig időnként mi47