Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Kopácsy Margit: Szélvédett úton (elbeszélés)
lyen jól megvoltak. Az ezredesné nagyot kacagott, mikor neki is rákezdte, hogy a szegényház — és ez a nevetés jólesett. — Majd megmutatom magának a parkban az ezüstfenyőket is — és karonfogva mentek be az ebédlőbe, mint a barátnők. Aztán néhány nap múlva csak kibújt belőle az uraság. A harmadik szobatárs, a fehér arcú asszony nem sok vizet zavart. Néha napokig hangját se hallották, néha elmondta tízszer is: — Igen drágám, biztosan így van, ha mondja. — Minden úgy van, csak csend legyen. Ha csend van, meglebben a függöny — tiki-takk, tiki-takk . . . A férje nem szereti a csendet. A gyereket se szerette és félt, hogy életben marad. — Beteg volt. — Igen, biztosan az volt. — Ö is az, bár nem érzi betegnek magát, de elviseli a vizsgálatokat, engedelmesen beszedi a gyógyszert, és tudomásul veszi, hogy nincs tovább. — Melankólia simplex. •— Igen drágám. Sose számolta az időt: nem tudta, mennyi ideig ült otthon az ablak mellett, de néha úgy érezte, hogy sokáig. És ha csend volt, meglebbent a függöny: a gyerek ismét ott ült az ölében, s ő mindenféle csacsiságot suttogott a fülébe: — tiki-takk, tiki-takk . . . A férje ezalatt előadásokat tartott és könyveket írt, tudományos fokozatokat nyert el, kiöklözte magának a katedrát, tépett, taposott, rúgott, aztán eleveneken és holtakon átgázolva akadémikus lett. Félelmetesen erős volt és hatalmas. Az emberek rémülten tértek ki az útjából és az asszony is csak a függöny mögött talált menedéket. — Tiki-takk, tiki-takk . . . És aztán történt valami. Valami egészen hihetetlen. Nem is valóság, csak álom. Az asszony megszokta, hogy a férje nem beszél: ordít. De így még soha nem ordított. így csak álmában, irtózatos halálfélelmében üvölthet valaki. — Nem engedem élve eltemetni magam! Az üvöltéseket nyomasztó, talán még félelmetesebb csend követte. Bűnösöket keresnek ilyen csendben, s a bűnös, aki ott lapul a függöny mögött, már tudja, minden porcikájában érzi a pillanatot, melyben dühödt és diadalmas ordítással ráveti valaki magát: — Te vagy az oka mindennek! •—■ Igen drágám — és néha arra gondolt, hogy beszélni kellene. Legalább egyszer az életben oda kellene állni a férje elé: — Igen, én vagyok az oka, hogy mindenkinek elcsikartad a játékát, mert irtózatosan erős voltál és fiatal. Ma is az vagy, de rosszakat álmodsz. Azt álmodod, hogy reszket a kezed és nem tudod tartani a játékaidat. De ha fiatal asszonyt veszel helyettem, és nagyon kiabálsz, bizonyára megszaladnak azok a suhancok, akikről beszélsz, akik rossz álmodban a nyomodban vannak. — Igen drágám, bizonyára így van — és apatikus mosollyal tudomásul vette, hogy a férje kiválasztotta számára a legjobb szociális otthont, ahol kényelmet, gondozást, mindent megkap. — Majd a feleségemmel meglátogatlak ■—- de múltak a hetek, hónapok és a sápadt asszony tudta, hogy most már nem fogják zavarni. Igaz, a szobatársak még felriasztják néha, de ez csak pillanatokig tart, aztán ismét csend van. 48
