Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Sarkady Sándor: Üdvözlégy (vers)
Élni szeretett s halni kívánt Dolgos ereje fogytán, Mikor úgy látta, nem hiányzik Többé az udvaron s a konyhán. Azt mondják, nem kért enni többé — És búcsút vett a maradóktól.. . Baráti szívesség röpített Gépkocsin falusi ravataláig; Virág vigyázta és feszület, És sírt a harang szava váltig. Feküdt a sápadt veröfényben, Százados, szikkadt, öreg tőke, Ősz végi takarásra várva . . . Befelé sírtam: mindhiába, Nem kelt fel kikeleti fény sem. Visszamosolygott: felkelek, Tövemről bujtott venyigékben! — De borod ízét hol keressem? Elkeveredsz a föld porában! — Présgyötört szivem cseppje ott ég Sistergő véred újborában! Szavakat olvastam szeméből, Vigasz helyett választ találtam — Fekszik már, szomorú levél, Beszentelt, sötét kopertában; Zsidányi göröngy a pecsét, Az anyaföld a postaláda — Pávetics Katalint az égben Mária mosolyogva várja . . . . . . Üget az űrben nagymamával A csillagposta körbe, körbe — Bizakodó kis koporsóját Röpíti most és mindörökre . . . Üdvözlégy Magdolna, Májusi fénnyel teljes, Áldott vagy Te az asszonyok között — Mikor szoknyád szegélyét Térdeden felül csókolom, Ne fordítsd el tőlem az arcod; Örömöm százszorszépe, Bánatom ezerjófüve, Napi kenyerem megszegője, Kísérj el engem a sírig — Az emberség igéivel Ajkad jegyzett el engem; Szabadíts meg a némaságtól, Hogy szólni tudjak a világért, S az embernek tetsző életet éljek. Kibomlott kontyú rózsa, Verseim virág-lelke, Mikor már elporladtam, 44 Üdvözlégy
