Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - SZEMLE - Bakács Tibor: Író saját méretre szabva
Nem vettem meg nyomban a kötetet, amikor megláttam a könyvesbolt kirakatában, vártam vele elsejéig. Addigra elfogyott — két nap alatt szétkapkodták, mondta mosolyogva az eladónő —, és hiába mászkáltam be egész Budapestet. (Tisztelt Magvető! Nem lehetett előre látni, hogy túl kevés lesz a kétezerhétszáz példány?!) Végre a „fekete piacon” dupla áron jutottam hozzá. Eltűnődtem Abody népszerűségén, és kutatni kezdtem, hogy az általa művelt műfajok közül melyik alapozza meg leginkább vonzerejét? Kicsoda tulajdonképpen Abody Béla? Kritikus? Vitathatatlan európai műveltsége, szellemessége, debatteri képességei. E dicsérő jelzők bizonyos határon túl ellenszenves formában is jelentkezhetnek. Abodynál azonban nem érezzük bántónak rendkívüli tájékozottságát. Erőlködés és alakoskodás nélkül beszél közös nyelven a tömegekkel. Diák, munkás és egyetemi tanár egyaránt élvezettel olvassa annak ellenére, hogy tanulmányaiban mindig van valami, ami eltér a megszokottól. Az Indulatos utazás évek óta nem kapható, időben és problematikájában is közelebb áll hozzánk a most megjelent Saulus vagy Paulus? Maradjunk ez utóbbinál. A kötet három részre oszlik. Az „Eszmék és arcok” tanulmányok, a „Ceruzával” című közéleti ihletésű esszégyűjtemény, végül a „Maxhoffer” sajátos ízű és zamatú novellákból áll. Az önmagában heterogénnek tűnő anyagot nem csupán a stíluselemek, de az írói mondanivaló is egységes keretbe foglalják. Érdemes figyelni rájuk. A Füst Milán tanulmány olvasása közben például arra gondoltam, hogy mindig ugyanilyen alapos anyagismerettel és személyeskedés nélküli tárgyilagossággal kellene megvitatni irodalmi-esztétikai problémáinkat. Mennyivel többre jutnánk a kritikával, ha az nem az író helyével, némely esetben helyezkedésével foglalkozna elsősorban — a megnyugtató centrumba sorolandó, attól kicsit jobbra vagy balra —, hanem megmondaná azt is, hogy az író mekkora, és miért?! Abody Béla kritikái és tanulmányai mindig kicsit esszék és tárcák, és ugyanez érvényes megfordítva. A műfaji beskatulyázás szabályait tekintve írásai tehát „szabálytalanok, és ilyenek novellái is, melyek a szépirodalom és az esszé, másrészről a kritika és tanulmány határterületein helyezkednek el. Most nem a Párbeszéd a szenttel című kötetre gondolok főképp, mely a pályakezdést jelzi, hanem író saját méretre szabva Adalék Abody Béla „Saulus vagy Paulus?”-ához a különböző irodalmi fórumokon napjainkban megjelenő novellákra. Forrásuk az Abody (és társadalmunk) érzelemvilágával és etikájával összhangban levő ráció, és feladatuk is inkább az, hogy meggyőzzenek, mint meghassanak. Soha nem öncélúak, nem a történet bizarrsága miatt érdekesek, témáik sem periférikusak, inkább a hétköznapi emberek ügyes-bajos dolgaiban keresik a kor és a ma élő emberek igazságát. Mindezt szerényen, magától értetődő természetességgel, kerülve minden nagyképű pózt és tartalmatlan frázist. Abody Bélát mint írót, kritikust és zeneesztétát tartják számon. Élete valóban összeforrott a zenével. írás előtt lemezeket hallgat, és így idézi elő magánál az alkotáshoz nélkülözhetetlen értelmi és érzelmi feszültség állapotát. Az olasz operákat csakúgy kedveli, mint Wagnert vagy Bartókot, a könnyű műfajban pedig a beat-zenét. Több zeneesztétikai tanulmány szerzője is, Az opera fellegvárai című kötete pedig két kiadásban fogyott el. Abody Béla azonban nem játszik hangszeren, s ugyan énekelni tanult, de ő maga sem érzi élethivatásának a zeneesztétikát. 1963-ban A császárné új ruhája című szatírája országos drámapályázaton második díjat nyert, mégsem mutatták be eddig sehol. Filmet írt, sőt fellépett filmben és színpadon, mégsem ezek a vendégszereplések fémjelzik leginkább alkotásait. Az sem jut senkinek az eszébe, hogy te-- levíziós és rádiós szereplései nyomán a konferansziék közé sorolja. Humorista tehát? Ha megjelenik az életben és a képernyőn, és egy hatalmas férfi gyermeki kék szemekkel néz ránk, majd jellegzetes, mély hangján igaz szellemességekkel szórakoztat bennünket, jó kedvünk támad. Abody Béla is szeret nevetni, és örül, ha vidámság veszi körül. Egy sajtónyilatkozatában olvastam: „Inkább nevessenek rajtam, semmint féljenek tőlem. Jogtalan a humor degradá- lása. A Horthy-korszak az egész életet, a közhivatalokat, az emberi kapcsolatokat peisliszagú kaszárnyává komorította. Söpörjük ki ezt a régi közfelfogást. Csak humorral lehet megolvasztani az elidegenedést. A humor gyógyszer és elméleti kiindulás.” 161
