Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Szép versek 1967
Szép versek 1967 Egy naptári és verstermésének seregszemléje mindig alkalmas arra, hogy a magyar líra helyzetén, természetén gondolkodjék a kritikus. Líránk jellegéről, élet- történetéről és típusairól amúgy is többet vitatkozik manapság az irodalomtudomány vagy a kritikai közvélemény. A klasszikusok elterjedése, a kortárs magyar költők gyűjteményes köteteinek sorozatos kiadása, a megélénkülő tanulmányirodalom és nem utolsó sorban a magyar irodalom történetének hatkötetes összefoglalása mintegy napirendre tűzte líránk „tipológiai” vizsgálatát. Erre a vizsgálatra természetesen történeti értelemben gondol a tudomány: vagyis nem azokat a „metafizikainak” mondható koncepciókat kívánja szaporítani, melyekkel Beöthy Zsolttól, Szabó Dezsőn át Féja Gézáig oly sokan próbálták egyetlen meghatározás vagy metafora keretébe fogni irodalmunkat, hanem az egyes korszakok jellegének, stílus- és eszmetörténeti karakterének elemzésére vállalkozik. Más irodalmakban, melyekben az irodalomtörténeti önismeretnek nagyobb hagyományai vannak, talán magasabb fokon áll a tudományos diszciplínának ez a fajtája. A francia kritika például gyakran kutatja a francia líra sajátságait, a költői folyamat öntörvényűnek is mondható történetét. Általában a nyelv stuktúrájával és a történelmi-társadalmi fejlődés menetével szokták magyarázni az egyes eszme- és stílustörténeti korokban megnyilvánuló nemzeti sajátosságokat. A magyar költészetet ilyen szempontok szerint — legalábbis a módszeres kutatás igényével — még nem vizsgálta meg a tudomány. Tipológiai elgondolásokkal azonban gyakran találkozunk. Főleg esszékben: a Nyugat hőskorában vagy a két háború között. Ezek az esszék alakították ki azt a képet, amely a magyar líra természetéről a kritikai közvéleményben, illetve a versolvasók, versbarátok körében él. Különféle vélemények hangzottak el; a nézetek e sokrétűségében, gyakran zűrzavarában azonban néhány alapmeggyőződés, a költészetet karakterizáló alapelv mégis nyilvánvalóvá vált. Ilyenek például azok a tételek, melyek a magyar líra realisztikus jellegét, közéleti vállalkozó kedvét, indulatosságát, azaz — Németh László szavával — „ihletettségét” hirdetik. E hármas megállapítás értékes tulajdonságokra utal, egyúttal azonban költészetünk egyfajta kritikáját is magában rejti. Tudniillik azt, hogy líránk kevéssé gondolati, intellektuális jellegű. Lássuk például Bori Imre egyik állásfoglalását, amely Juhász Ferencről írott tanulmányában olvasható: „A magyar költészet a statikus világképek költészete, a földi dolgok, a »világ így megyen« életérzéséé.” Pedig líránknak van egy „dinamikus” életérzést, mondhatnánk filozófiai igényességet jelző hagyománya is. Berzsenyire, az öreg Vörös- martyra, Vajda Jánosra éppúgy gondolunk, mint Adyra, Babitsra, József Attilára, Szabó Lőrincre és Weöres Sándorra. Vagy éppen arra a költőre, akinél Bori maga is a „statikus” jelleg átalakítását, a költészet filozófiai dinamikáját érzékelte: Juhász Ferencre. Annyiban viszont igaza van Bori Imrének — és a líránk empirizmusát valló felfogásnak —, hogy a magyar költészet egyik fő árama, Csokonaitól, sőt Balassitól Illyésig, vagy ha tetszik Simon Istvánig ívelő hagyománya a tapasztalati valóság, a tárgyak és események körében mozog. Az utóbbi évek lírai fejlődéstörténetének éppen az a legfőbb tanulsága, hogy költészetünk intellektuálisabbá vált, hogy az empirikus valóság, a natúra ihletét felváltotta a gondolatok, a filozófiák vonzása, az ember bölcseleti és erkölcsi helyzetének általánosabb, antropológiai vizsgálata. A költészetnek ez a típusa persze éppenúgy a valóságra épül, mint a korábban általános költői szemlélet és magatartás. A valóság azonban ezúttal gondolati, filozófiai kategóriákban jelentkezik, nem az érzékek, hanem az eszmélet összefüggéseiben. Líránknak ugyanakkor még mindig van egy rendkívül termékeny és életképes empirikus irányzata is. Ennek természetesen örülünk, hiszen a költészetnek nem szabad ismernie a kizárólagosság, a monopolhelyzet fogalmait. Az elmúlt évek jelentős lírai alkotásai mégis- sorra az intellektuális vállalkozás körében jelentkeztek. Hadd utaljunk most csupán Illyés Gyula, Weöres Sándor, Benjámin 152 Szemle
