Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Losonci Miklós: Dunántúli művészek a XI. Nemzeti Tárlaton
ségben és nem számban erős. Kerényi Jenő ,,Tihanyi legendá”-ja hullámos testtel jelez nagy vizet és öröklött mesetájat. Borsos Miklós kettős irányban terjeszkedik: realista eszközökkel saját képmását is felhasználva teremtett véglegesnek ható Derkovits portrét, felnagyított női és férfi formák absztrahálásá- val pedig a nagy gondolati összefüggéseket komponálta szoborrá. Érdekes Majtényi Károly szobrászi teljesítménye, indokolt lenne, hogy önálló kiállítással jelentkezzen a fővárosban. Schaár Erzsébet egyenletes plasztikai alkotásai szívós fejlődéséről számolnak be, kitűnő Benedek Marcellről mintázott műve, melyben kiküszöbölt minden esetlegességet, s így érte el az ábrázolás nagyvonalú pontosságát. Megrázó élményt ad találékony for ma együttessel megvalósított plasztikai műve (Halott katonák). Németh Mihály egyezteti a természet és az emberi anatómia alakzatait. Lábak, halak ritmusával jeleníti az ember- központúvá alakult Balatont, föld dallamának láttatja az ülő asszony ritmusában a dombos táj báját (Dunántúl). Létezik külön dunántúli artisztikum — nemcsak a természetben, hanem a művészetben is. Ez a kincs terjeszkedik. Gyors lendülettel válik országos mértékké az a felzárkózás, amely vasi, baranyai, veszprémi, fehérvári, szentendrei alkotók műveiben figyelhetők meg. A minőség különböző fokán dolgozó festők és szobrászok fejlődése egyenletes, egyformán örülünk Lantos Ferenc, Gerzson Pál, Áron Nagy Lajos, Deim Pál, Németh Mihály, Majtényi Károly, Szentessy László, Horváth Ferenc sikereinek. A rendezés dicséretes munkát végzett, igyekezett tárlategységgé kovácsolni a beküldött hatalmas anyagot. Mindazonáltal a Népszabadság kritikusa, Rózsa Gyula joggal kifogásolja a hiányokat is. Névsorához csatoljuk Martyn Ferenc nevét, akinek távolmaradása szembetűnő. Vitányi Iván, Bálint Endre, Gyar- rnafhy Tihamér műveit hiányolja többek között. Hasznos lenne, ha a következő nemzeti tárlaton a hiányolt művészek mellett méltó módon találkozhatnánk Radnóti Kovács Árpád, íresik József, Lantos Ferenc alkotásaival. Megfelelő teret kell biztosítani azon művészeknek, akik az ország szélén élnek földrajzi értelemben, de teljesítményük az élvonalhoz tartozik. Párhuzamosan szükséges emelni a zsűri tapintatát és minden szellemi égtájra kiterjedő érzékenységét, és háttérbe húzódó alkotóművészeink erőteljesebb jelentkezését. Németh Lajos joggal észrevételezte, hogy a gigantikus méretű szobrok nem hatnak kellőképpen az intimus termekben. E felszabaduló tér jusson a jövőben nagyobb intenzitással a vidéken dolgozó művészek részére, hiszen csak így lehet teljes és egyetemes a nemzeti tárlat. Bár a rendezés törekedett arra, hogy több stílustörekvést tárgyilagosan bemutasson, s megőrizte objektivitását, de szerettük volna üdvözölni Barcsay Jenő új műveit is az ismert karton helyett. Kétségtelen, a kiállítás átlaga igen jó, de jogos Horváth György megjegyzése, aki nagyobb számban igényel korszerű műveket. Érték van ezen a téren is, hiszen Kokas Ignác, Deim Pál, Lóránt János szabatos ökonómiával lendületesen fejlődött, és Erdős János is kvalitásos képpel jelentkezett. Különösen imponáló Kokas Ignác előretörése, aki szolid kezdetek után jutott e magaslatra. Az ismertetésekben több véleményeltérés figyelhető meg. Újvári Béla helyesen érzi Rózsa Gyulával ellentétben Szalay Ferenc jelenlegi műveit problematikusnak, de Gerzson Pál modern törekvéseit félreérti. Miklós Pál ismertető jellegű cikkében utal a tárlat sokrétűségére, az irányzatok igényes epizódjaira. Mindennek örülünk, s különösen annak, hogy a dunántúli művészek olyan változatosan és korszerűen vonultak fel szobrokkal és festményekkel a XI. nemzeti tárlaton. LOSONCI MIKLÓS 143