Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Losonci Miklós: Dunántúli művészek a XI. Nemzeti Tárlaton

hordozó tájai és csendéletei alig térnek el egymástól — nála a terítő is virágzik, a távoli templomtorony is növényi békét hordoz. Szántó Piroska is képben fejezi ki hódolatát, — lila viráglángokban jelezve a vibráló emberi kezeket, Miháltz Pál fatörzs és futó asszony közös alakzatával épít ,,Requiem”-et. Másik festményén Miháltz szelídített színekkel varázsol kellemes szentendrei hajnalt. Ö a szerkezeti elemeket helyezi előtérbe, s hozzá a szürkék tónusait társítja. A városház homlozatát emberalakra hangolja át merészen egyéni kalligráfiával Deim Pál. Ez a világ Vajda Lajos ösvényén lelt egyéni kincsekre — akár Bálint Endre művészete. Külön epizód Korniss Dezső festménye, mely absztrakt eszközökkel gyűjti művészetté a város önarcképét.

Balaton a másik centrum. Figyelemre méltó lendülettel idézi Tihanyt Tamás Ervin. Templom, víz, felhőzet — egy-egy tétele az összhangba sűrűsödő festménynek —, ahol a főrész a lánnyá lett táj szimbolikus alakzata.

A nagy víz régi figyelője Bartha László — most az „Apály” színcsodáit elemzi összefüggő kompozíciók sorozatában. Hol a kék erdő, hol a barna iszap foltjai kerülnek előtérbe — a befagyott tó dermedt nyugalmát pirosra hangszerelt Hartunk-vonalvezetéssel eleveníti. Évek óta analizálja az erdő folytonosan születő, alakuló színvilágát — most meg-megszakadó szürke variációkat talált.

Bartha László sokszínűségével szemben Udvardy Erzsébet festői vizsgálódását jelenleg barnákra korlátozza. Színfegyelme imponáló ökonómiáját jelzi, s nádasának a buzogány tónusait kutató világa igényes részlet századunk pannon szépségéből (Requiem).

Rendezetten zilált, tört formákkal és egymásba kapcsolódó, megszakadó színekkel alkotta meg a „Sajkódi öböl” festői partitúráját Iván Szilárd.

A XI. nemzeti tárlat dunántúli részlete nemcsak Szentendre és a Balaton frissnek megmaradt ősi szépségeit dicsőíti — felkutatja a Mecsek különleges artisztikumát. Ezt a még festőileg feldolgozatlan vidéket ábrázolja a tomboló formák és harsogó színek zárt ujjongásával Gerzson Pál, aki földmérőit a tavasz mediterrán pompájába öltözteti.

Külön festői versenyt figyelhetünk a mohácsi busók Anna Margit és Somogyi János által életre keltett rekvizitumában.

Alig van festőtől érintetlen táj e kultúrában oly gyorsan növekedő hazában. Cs. Nagy András a gombási erdők szépségét vallatja, a Duna monumentálisán kanyargó ívét Hock Ferenc tisztítja fölösleges részletektől festménnyé. Elekfy Jenő szokott könnyedségével idéz őszi szeleket fákban. S ahol Luzsicza Lajos és i/idovszky Béla abbahagyja a nagymarosi és visegrádi táj ábrázolását, a festői stafétát korszerűbb eszközeikkel folytatja Nagy B. István, aki Zsámbék romban is hatalmas templomát festi érdekes dombormű-festmény társításban. Örvendeztet Áron Nagy Lajos délutánt jelenítő rendezett földje, emberi alakzat felé közelítő energikus fája, mert a kényelmet leküzdve, megkeresi és megtalálja festményének egyéni és ezért végleges megoldását. Ezért szép a helyi mélységekkel értelmezett „Téli Zsennye” is, Scholz Erik műve. A meztelenné vetkezett fák ágaiban a szelíden versengő kékek, lilák, zöldek már a tavasz egészségét ígérik. Batári László fákkal övezett domboldalának is gondolati tartalma van az atmoszférateremtés mellett, nyugalom és feszültség árad az enyhén zilált facsoportokból.

A tárlaton viszonylag kevés a csendélet. Czóbel és Főnyi mesterek teljesítménye mellett Cziráki Lajos sajátos fejlődését regisztrálhattuk.

A szobrász! anyag Dunántúlt idéző ágazata, e tájról sarjadó termése minő142