Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Ízes Mihály: Horvátok a Kisalföldön

Horvátok a Kisalföldön

Horvátzsidány, Horvátkimle — a falvak neve jelzi már lakóik nemzetiségi hovatartozását. (Persze a Kisalföldön több a horvátiakta falu, mint a „Horvát'’ előtagú falunév.) Őseik a török elől, a tengerpartról (Wasser-Kroaten=,,vízi horvát” a német nevük) települtek-menekültek valamikor 1533 táján erre a vidékre. A Kanizsaiak hozták ide várjobbágyaikat, máig is gradistye-horvátok- nak, várhorvátoknak vallják magukat. Hazájukból hozott foglalkozásuk a földművelés, nagyjából ma is abból élnek. A soproni, kőszegi piacokat járják jellegzetes, háromlábú, hántolt gesztenyevesszőből, vagy (a Fertő-parti községekben) sásból font, mélyülőaljú, öblös hátikosaraikkal, vászonba kötött piacra- valójukkal.

Kópháza az egyik legnépesebb horvát település. Soprontól keletre, 8 kilométernyi távolságban fekszik. Lakói néhány kivétellel horvát anyanyelvűek. A termelőszövetkezet 1951-ben alakult, 18 taggal, 200 holdon gazdálkodva. Ma a tagság mintegy tízszerese, a földterület ötszöröse az akkorinak. A mezőgazda- sági munkák 65—70 százalékát gépek végzik, a tsz-tagok átlagéletkora 55 év. A fiatalok nagyrésze kevesli a havi 1100—1200 forintos jövedelmet, a soproni üzemekben esetenként kétszeresét is megkeresik. A tagság közel 10 százaléka adminisztratív alkalmazott. A falu lakosainak 80 százaléka az iparban, a kereskedelemben és a közlekedésben munkálkodik.

Az analfabéták száma 3, az általános iskolát végzetteké majd ezerötszáz, az érettségivel vagy képesítővizsgával rendelkezőké mintegy száz, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma pedig 6 fő volt az 1965-ös felméréskor.

Kópháza művészete jobbára a népköltés hagyományozódásában él, a baranyai sokácok színes viselete itt már ismeretlen, az öregek használják csak sötét (kékföstött vászon és kék vagy fekete posztó) népviseletüket. Kópháza népi építészetének legjellegzetesebb vonása a hosszú udvari építkezés, a családok együttmaradásának (nagycsalád!) bizonyítéka. Az udvari ajtók fölött eső ellen is védelmet nyújtó kiugró díszítést használnak. A környéken elsősorban Kóp- házán honos ,,tamburicá”-ból már egyetlen sincs a faluban. (Ideje volna a horvát folklór behatóbb vizsgálatának gondolatával foglalkozni, s tehetnék ezt elsősorban egyetemeink néprajzos és szlavista hallgatói, oktatói!)

..Horvátok kevesen vannak a Kisaiföldön. Meglehetős maradi nép. Nyelvüket oly csúnyán beszélik, hogy az igazi horvát alig érti meg” — olvashatjuk Öveges Kálmán: A mi hazánk című, 1910-ben kiadott művében. Pedig a hazájuktól messzeszakadt és elszigetelt „csúnyabeszédű” horvátok nyelvük olyan ősi rétegeit őrzik, melyek számbavétele nyelvésznek és néprajzosnak egyaránt hálás feladat. A Kópházán beszélt óhorvát nyelv a magyar és német (poncikter-sváb) szókincs jó néhány új szavával (jövevényszavak) bővítette a magáét, de a városoktól messzebb eső községek (Homok, Hidegség, Füles, Und, Horvátzsidány stb. megőrizték a horvát nyelv XV—XVI. századbeli állapotát. Saját beszélt

136