Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Palkó István: Mai publicisztikánk etikusa
azonos példányszámban most 1968-ban jött ki Jó ellenfelet címmel, négy egységbe rendezve tartalmát művekről és emberekről. E két szerény, de annál hitelesebb vallomású kötet szintézise lehetővé teszi egy ma eszményi személyiségmodell jegyeinek a vizsgálatát, konstatálását az esszéírás specifikus területén. Erre tán annál is inkább szükség van, mert szellemi életünknek mindig akadnak vészmadarai, akik nem mulasztják el „óva inteni” mindig a náluk sokkal elvibb, következetesebb és korrektebb alapállású képviselőit. Hérának új kötetével kapcsolatban is találtam már ilyen nyomokat irodalmi életünkben. Megvallom, ez érlelte meg bennem a lappangó szándékot néhány idevágó gondolatom elmondására. Hérának már első tanulmánykötetében is sokkal többről volt szó, mint irodalmi tudósításokról. Lényegében egy kritikusi következetes állásfoglalás képviseletéről. A cikkek, tanulmányok szerteágazók, témájukban széles skálá- júak, mégis zárt egységbe fogja őket a szerző szemléletmódja, elvi megalapozottsága. Keletkezésük idejéhez való kötődésük ténye semmit sem fakitott érvényükön, mert az adott pillanatoknak a lényegét fürkészték, ragadták meg, s ez biztosította időtállásukat is. S így valóban egyszerre lehetett „esztétikai kritériumaink fejlődésének a krónikája” és dinamikája ez a könyv. Erényei és hibái is ebből fakadnak. Egyenetlenségei a koré, mely szülte őket, de ezek sem olyanok, amelyeket ne vállalhatna 10 év távlatából is. Egy tág horizontú esszéírásnak bátor hírnöke volt ez a könyv, amely éppúgy bírálta az erkölcsi és esztétikai nihilizmust, mint ia sematizmust vagy dogmatiz- must. Éppúgy hadakozott a sznobok ellen, mint a giccsőrök ellen. Szellemi, kulturális életünk szelidülésének dokumentuma e kötet, amelyet történelmi kényszerűség termett meg, s egy összeomlott irodalompolitika csődjének fölismertetése eszméltetett. Ennék a fölismerésnek a lényege az volt, hogy az írót nem politikai sikereiből és tévedéseiből kell megítélni, hanem műveiből. Mostani Jó ellenfelet című kötetében is ezt az alapelvet látjuk érvényesülni még az elsőnél is következetesebben. E kötete szerkezetileg négy részre tagolódik. Az első rész szépprózai jellegű írásokból áll, telítve aktuális társadalomkritikával és erkölcsi tanulsággal. A szerző személyiségmodellje ezekben rajzolódik legtisztábban ki előttünk. Etikai értékrendje szocialista, nem verbálisán, hanem érdemi módon. Számára nem az a tudós, akinek címei vannak, hanem aki alkot, nem az a főnök, kinek kétszeresen nagy a névtáblája; az a beosztott tetszik neki, aki „sem szánalmas hízelgéssel, sem makrancos gőggel” nem érezteti, hogy csak beosztott, az a titkárnő, aki a rangosat olykor rang- talannak véli, a feleség, aki nem címkórságból ajnározza férjét tanulásra, s így sorolhatnánk a filmrendezőtől a színészen, szakemberen, diákon, felnőttön, rendőrön, költőn, ápolónőn át egészen a filozófusig élő társadalmi képleteinket, mintegy mindegyik foglalkozásnak megfogalmazva eszményi típusát, a szerző személyiségmodelljének hiteles vetületét. Alig ákad közéleti írónk, aki ilyen puritán egyszerűséggel és nyíltsággal tárná föl mai életünk jelenségeit, bármi legyen is apropója hangos meditációjának. E személyiségmodell faktorai: páratlan őszinteség, szellem és puritánság, hitelesített erkölcsi mérce, szeizmografikus lelkiismeretesség, a reálisnak és imaginatívnak egyszerre látása, az emberi rang példátlan becsülése, az önváltozáshoz való jog fenntartása és még oly sok más tényező, amely egy harmonikus személyiségkép lényeges összetevője. Héra nem a levegőbe beszél. Oka és célja van mondanivalójának, méghozzá társadalmi oka és célja. Minden megállapítása mögött ott izzik személyes 113
