Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Pósfai H. János: Anna néni (elbeszélés)

A konyhában még jobban hallatszott a szél tombolása. A város zaját teljesen eltompította. Különben is csak csendes időben hallatszik ide a villamos csengetése, az autók dudája is csak akkor hallatszik be, ha közvetlenül a házuk előtt nyomják meg a dudát. Az ő lakásuk esik legtávolabb az udvar mélyében.

Ült a konyha közepén s tűnődött. Már bánta, hogy kijött. Ma igazán szívesen maradt volna ott benn. Nem is tudja, miért engedelmeskedett ma is ennek az íratlan törvénynek, amely több mint szokás, ki nem mondott parancs. Az idomítás csodája. A szíve, az agya tiltakozott ma is, talán még soha ilyen hevesen, mint ezen a napon, ám a teste engedelmeskedett. Sejtjei, idegszálai megmozdították, s mire feleszmélt, már a jéghideg konyhában találta magát.

Csakhamar átfázott. Jött-ment egy keveset a konyhán, majd ráborult a hideg tűzhelyre. Eszébe jutott, be is fűlhetett volna a konyhában is. Akkor most nem kellene így vacognia. No, de hát nem gondolta, hogy ma is eljön Andris... A hideg átborzongott a testén. Ködképek, halványodó emlékek buktak elő a messzeségből, hosszúra nyúlt élete gyors vágtában pergett le gondolataiban, akár az előbbi képek a televízióban. Ifjú leánykorából is felvillantak a képek, belibbent a pehelykönnyű, elszállt ifjúság, de semmit nem látott tisztán. Mintha mindent tejüvegen át látott volna. Még az is megszépült, amire idős korában már nem szívesen emlékezett. Azokra az évekre, melyeket a két világháború között töltött el abban a házban. Kiszolgálta a lányokat, őrt állt szeretkezéseik felett . . .

A gondolattól megrettent. Hiszen tulajdonképpen most is azt csinálja. Mintha csak ismétlődnének a dolgok, félelmetes hasonlóságot fedezett fel a régi és a mostani élete között. Akkor a lányok folyosóján strázsált, most meg . . . Irén, Irén! — akarta kiáltani, de motyogó ajkán nem jött ki hang. Irén talán teljesen megfeledkezett róla odabent. Be kell mennie, rájuk kell nyitnia az ajtót, el kell mondania Irénnek, álljon meg, vessen véget ennek az életnek, találjon végre valakire, aki egy életre vállalja őt. . . Itt van ez az Andris. Olyan jóravaló a tekintete, olyan tisztának, olyan szépnek látja még ő is, aki csak futólag meg Irén ritkán ejtett szavaiból ismeri. Valahogy megérezte, hogy ez a férfi megmenthetné Irént, s akkor neki is jobb lenne, akkor nem kellene például itt ülnie a jéghideg konyhában.

Szerette Irént, mint tulajdon gyermekét. Pedig neki soha nem volt gyermeke. Irént kétéves korában fogadta maga mellé. Felnevelte, babusgatta, azt remélte, hogy agg korában visszahálálja majd neki mindezt. Nem, nem is panaszkodik a lányra, jó szíve van, csak ez a kegyetlen állapot ne volna, ami van. Ebben a pillanatban tisztán, világosan látta, hogy elhibázott mindent. A legelső alkalommal nem lett volna szabad magukra hagyni őket. Azzal a fiúval sem lett volna szabad, amelyik legelőször nyitott be hozzájuk. S azokkal sem, akik utána jöttek . . .

Fel akart állni, hogy bemenjen hozzájuk, de mozdulni sem tudott. Lábai, mintha megmeredtek volna, kezeit sem tudta megmozdítani. Agya tompán, lázasan dolgozott és sikoltani próbált. A konyha minduntalan átváltozott, úgy érezte, mintha fiatalon ott ülne annak a háznak a folyosóján, csipketerítős asztal mögött ül, rámosolyog a szmokingos urakra, nevet, tréfálkozik velük . . . Az utolsó kép is onnan tolult az agyába, de azon már Andrist is látta, eltorzult arccal nézett rá, s kemény ökleit rázta feléje. Minek rázza? Hiszen szeretik egymást, Irénnel. Felnevelte, mint édes gyermekét kényeztette, babusgatta. Lám még áldozatokat is hozott érte, hogy boldog legyen . . .

36