Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Bárdosi Németh János: Vázlat egy önéletrajzhoz

Vázlat egy önéletrajzhoz

(Vallomás és feljegyzés)

Az vagy, ami a munkád, nem több és nem kevesebb, az eltűnő időből ez őriz meg,

emberségednek ez ad alapot,

arcod redőibe vési föl nevedet, amelyet te hordasz, amely te vagy magad, egyedül, a munkád által örökre.

(Összegezés)

Szombathelyen születtem 1902. március 8-án. Édesapám vasúti mozdonyfűtő volt. Nekem is van tehát emlékem a vasút világáról, ahogy Szabó Lőrincnek, aki a Tücsökzene verseiben beszél mozdonyvezető édesapja mesterségéről. Mi is ültünk öcsémmel apám mozdonyán és vitt bennünket Kőszegre, hogy a hegyekben bérelt barackfákat megszedve, este hazavigyen bennünket a gázlámpák fényében úszó Szombathelyre. Az a kisváros is elsüllyedt már (iskolás- könyvünkben 22 ezer lakosa volt a „rendezett tanácsú városnak”) az első világháború harcba induló katonáival, vészes trombitáival.

Dolgos, komoly ember volt apánk, egyetlen passziója, hogy a nehéz fizikai munka után (egy-egy fővonalon: Varasd—Pozsony, Fehring—Győr között 10— 12 tonna szenet kellett ellapátolnia) lombfűrésszel tükröket, óratartökat és más népművészeti dolgokat faragott. Édesanyánk szeretettel viselte sorsát: élet- útunk eligazító izgalmait.

Hét testvérem közül én vagyok a legidősebb. Anyánk pátriája: Bárdos* (innen az írói nevem is) a Szombathelytől 10 km-re fekvő falu nekem nemcsak a vakációs nyarak szabadságát, külön világát adta (1908-tól 1914-ig tartott ez a tündéri életszakasz), hanem a gyermekkor felejthetetlen emlékeit, amely költészetemnek ma is kísérő zenéje. Nem áll már a meggyfa nagyapám rétjében, ahol Petőfi-, Arany-verseket szavaltam írni-olvasni nem tudó nagyapámnak. Ö meg viszont — csodálatos mesefa — ontotta magából a legszebb magyar népmeséket, melyeket később Gyulai Pál népmesegyűjteményében fedeztem fel.

Móricz Zsigmond élete regényét 12 éves koráig beszéli el. Valóban az ember eddig válik azzá, aki lesz. Emberi, költői arcom sok-sok vonása ekkor rajzolódott fel. Szerettem a magányos szemlélődést a rétek, patakok csöndjében, az égő színeket az Ázsiát idéző dombokon:

A disznófertő ázsiai kép, lombsátor alján pipál a kanász,

mintha az őshazában bolyganék, s a nap felette gazdátlan parázs.

(Rög és lélek)

*ó-kelta eredetű szó, dalolót, költőt jelent

106

H AZAI JEQYZETEK |