Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

már, kórus és hős teljes szerepcseréjéről árulkodik. Az egymással vitatkozó két kórus ellenében, az igen és nem valóságával szembe Kolumbusz már egy harmadik igazságot, a magáét: az intuició mindenhatóságát szegzi.

Az éjszaka képeiben a költő, a „hős” nemcsak a látás, a kimondás, tehát nemcsak a felfedezés, de az új kolumfouszi erény, a kitalálás: az új igazság feltalálásának jogát is kisajátítja. Minek tehát Ariadne és minek a kórus? Mert az történik itt a férfiékarral, amit ugyané műben a gyermek-kórus „csiga-biga” altatójától a költemény folyamán megtett út jelképez: a gyermekek közben „felnőnek”. Ugyanígy „nő fel” és veszti el eredendő jelentőségét Juhász Ferenc kórusa, paradox módon olyan mértékben, amilyen arányban teremtőjével, a költővel „azonosul”.

Az emberi hang Juhász Ferenc költeményében egyre magányosabban és egyre meztelenebből cseng. Juhász mindinkább önmagával énekli „kórusát”, önmagát és szavai értelmét, felhangjait sokszorozza meg. A juhászi Szó jelentésének sokrétűsége, „polivalenciája” magával hozza, hogy a „daltalan lét” torz világát idéző „elektronikus” szó-zene, a „növény-dodekafónia, állat-szürrealizmus, rovar-egzisztencializmus, madár-atonalitás”: Az éjszaka képeinek középső része, az Átváltozást kísérő és előidéző szó-mágia egyben a rend- teremtés eszköze is lehessen. A megbolydult Rend látomásával kiált rend után a költő. A „visszaszületés” megrajzolásával új életre biztatni: ez a XX. század művészének módszere. S ezt csak az értheti meg igazán, aki, mint Bartók Béla is, a polaritások: Ideális és Torz kereszttüzében alkotott. Aki a külső és belső rend megvalósítását, odabent az ösztönök s idekint a termelő erők egyensúlyát akarta, mint József Attila. S itt és most szót keríthetünk arról, miért nincs igazuk azoknak, akik elmarasztalják Juhászt, amiért, torz képeinek erdejében eltéved, amiért e Torzban „gyönyörködik”. A költő-teremtette esztétikai élmény, a kolumbuszi kitalálás öröme, a XX. században nem egy és ugyanaz a megtalálás erkölcsi gyönyörűségével. Az igazság kimondása és megtalálása nem mindig azonos dolog a mai század művésze számára, s Illyéstől Sartre-ig az írók inkább a megtalálás fontossága mellett döntenek. Mert e megtalálás: a mű maga; kimondás pedig mindaz, amit az olvasó elvár a művésztől, s amit amaz ,,kiállás”-nak nevez. Csakhogy e „kiállás”, mint láttuk, igen sokféleképp értelmezhető. A modem költő számára a „visszaszületés” is jelenthet adott körülmények között kiállást. Aminthogy a „daltalan lét” is egyfajta zenét, tehát egyfajta esztétikai örömet indukálhat. Mert a daltalanság nem a zene-nélkülit, hanem az új zenét igényli. A juhászi pusztulás-freskó sem megsemmisülést jelenít meg. Megtalálni úgy is lehet, hogy közben elveszítünk — talán — mindent.

Az éjszaka képeinek a Minden-Lehetségest megelevenítő középső része voltaképp a Semmit is jelképezheti. Tekinthetjük tehát a Mindenség szerelme című vers ellenképének is. S mint ilyet e iátomást mint fordított kozmogóniát is felfoghatjuk, annak, amit az előbb „visszaszületés”-nek mondtunk. A mindenség szerelmében a „kezdetben volt” csöndből előbújt „első-hang” lesz itt „utolsó hangtalan hanggá”, de csak a költő meghatározása szerint. Mert a vers zenéje másról vall, arról, hogy milyen áthághatatlan szakadék feszül a Hang előtti és a Hang utáni lét között Juhász felfogásában. A „lét utáni” hang a hangok elfajulásából, kakofóniájából, „elembertelenedéséből” fonódik „hang- talansággá”, melynek tehát nem az elszegényedés, hanem a túlburjánzás, egy

92