Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
látszat-gazdagság határozza meg jellegét. De nem jelentését. Mert e gazdag szegénység akár a teremtés, az őstermészet bujaságának pandanja is lehetne. Holott másról van itt szó. Juhász látomásában a Természetellenes kél életre s óriás-talpa alá gyűri a Természetest. Mert természetes és természetellenes vívja a maga harcát itt is, mint másutt is annyiszor Juhász költészetében. Az „emberiség makacs újraszülője”, a Föld lesz a szemünk láttára — nem meddővé —, hanem a terhességet túlihordó és szülni-képtelen Uterusszá, mely Juhásszal együtt elmondhatja: „De nem jön meg a fájdalom — és fuldoklik és nyög nagyon, •—- s benne szakállt eresztve nő — 'homlokáig a csecsemő”. A Föld veszi ily módon vissza ajándékait s leplezi Vörösmartyra emlékeztető módon meddőségét és kifosztottságát a torz bőséggel. A költemény legmesteribb része — hány „előtanulmány” hirdeti! — a Föld leírása, csakhogy itt a Vörösmarty Előszavából ismert, a magát mesterséges szépítőszerekkel kendőző Föld helyett a „tébolyult Föld-koponya” látomása a megtestesült ésszerűtlenséget, az „értelmes ember-gondolatot” bitorló eszeveszettséget jeleníti meg. Ez tehát Juhász számára az „új csönd” s az „új” kiemelése: pőkol-zenét, boszorkány-szombatot, új Faust-zenét intonál. Nem véletlen, — mert Juhász költészetében semmi sem az —, hogy a szó- és képorgiából kimarad a „növány-dodekafónia”, a növényi lét eltorzulásának képe, tehát a költemény nyitányának ellenpólusa. Az apokalipszisban felsorolt növényképek: a „tulipán-rengetegek, nárcisz-dühkitörések, liliom-sivatagok”, az „állat-szürrealizmuShoz” viszonyítva —• jelentéktelenek. Mintha a „zöld ág” képzetnek juttatna ezúttal is sajátos jelentőséget a költő. S lám, a végén választ is kapunk feltevésünkre. A kipusztult, illetve az idegen égitestre csábított és pártolt emberiségmaradvány eltávozása után — az éjszakai látomás szerint — a költő és hitvese magára marad a földön. Maradni: ezt jelenti a költői „kiállás” ezúttal. S az utolsó, tehát újra-első emberpár ott áll az „emberiség nélküli éjszakában” és „virrasztanak a szerelem máglyatüzénél”. Társaik a „szörnylények”, a megmaradt természetficam nyomorékjai s köréjük gyűlnek „rémület-vadak és a virágok”. — Ez maradt meg tehát az ember utáni világban: a „rémület-vadak”, melyeket a költő számára mindig a csönd, a halálközelség szül és a virágok, a hangtalanság beszédes gyermekei. S a zöld ág egyszerre dadogva szól ki a sötétből. Ez a hang nem hasonlít az embermentésre érkező ismeretlen és idegen planétalakók „boldog zene-áradással” kísért emberi hangjára, sem a költő-Orpheus dalára, de különbözik a céltalanul ténykedő, az embertől elvadult „önmagukká alakuló”, megbolydult „zeneszerző-gépek em- ber-ló-nyerítés-szimfóniájától” is. így lesz a Zöld Ág jelképből valósággá, majd újra jelképpé: a „rom-növény-éjszaka” szerves részévé s ugyanakkor a virrasztó költő olajágává és egyben új Araráttá az éjszakában, így lesz a hajnal első hírnöke is. Ennyiféle jelentése van tehát Juhásznál az Emberi Hangnak. Ezt a lélektelen mechanizmussal, a telefonnal tusázó Emberi Hangot eleveníti meg Jean Cocteau, később Francis Poulenc monodrámája, s a Hang tragédiáját énekli ki Juhász Ferenc az „új csend” apokaliptikus látomásával, új dalt: képben elbeszélve: egyfajta fordított-balladát, új Szarvas-éneket megjelenítve. Miért épp Luigi Nono, olasz zeneszerzőre, az elektronikus zene ismert apostolára esett választásuk Az éjszaka képei televíziós illusztrátorainak? Talán Bartók jussán, akit nemrégiben Nono az „elektronikus zene ősatyjának” vallott? — Jánosi Antal szerkesztő felel, aki féllábbal a műszak, féllel az irodalom világában otthonos: „Mert Nono zenéje egyszerre ad „űrhangulatot” keltő 93
