Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: A Hetedik ecloga avagy beszámoló a másvilágról

E pokoljárás első darabja a Hetedik ecloga, az első beszámoló, a legszemélyesebb vallomás a más világról.

A költeményt a testi elesettséget legjobban dokumentáló versként szokták emlegetni. Bori Imre „idilli” versnek tartja, miként az összes bori táborban keletkezett verseket. Mások elégiának minősítik. Pedig a költemény a legobjektívabb beszámoló, a Fanninak szóló üzenet a legőszintébb, legigazabb szerelmi vallomás (lásd: Benczédy József: Hetedik ecloga — Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Bp. 1963.).

Hogy miért? Döntő bizonyítéknak elfogadhatnánk a Töredékről mondottadat. Ám van rá más bizonyíték is: maga a költemény.

A legszemélyesebb üzenet hangján szól a vers kezdetén:

,,Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, barak oly lebegő, felszívja az este . .

Ez a parányi pontja a világnak, ahonnét útra bocsátja a verset, egy másik parányi pont felé tart; de ez az elérhetelennek tűnő, megközelíthetetlen valóság már nem ember-, hanem szívközeibe kerül, hiszen csak a gondolat segítségével szakíthatja el magától a valóság kötelékeit. A vers a párköltészet egyik legszemélyesebb jellegű darabja. Mégis: a Hetedik ecloga azzal válik kollektív érzéseket és gondolatokat kifejező verssé, hogy ebbe a parányi pontba, ébbe a legszemélyesebb üzenetbe belefoglalja a társak hasonló gondját, érzéseit, vágyait. A verset kezdő egyes szám után a minden foglyot magába foglaló többes számot használja a vers végső pillanatáig. Csak miután közösen — miként a valóságban — végigjárja velük az álmok és a rájuk kényszerített poklok világát, tér vissza az egyes szám első személyhez, a kollektív gyötrelmet újból személyes intimitássá változtatva, hogy a szerelmes vallomás közvetlenségével szólhasson a világban levő egyetlen, biztos, mozdíthatatlan, számára még létező valósághoz, Fannihoz.

Az álmok és a poklok világának e kettőssége határozza meg a vers terét is. Radnóti költeményeinek a vizsgálatakor leginkább Baróti Dezső (R. M. első verseskötetei ItK. 1966. 5—6.; Tétova óda — Miért szép? c. kötet Gondolat 1966. 374—381.) foglalkozott térszemléletével. Már az első kötetek kapcsán kimutatta, hogy kétféle tér keveredik költészetében, a zárt, konkrét teret egyre gyakrabban váltják fel a multidimenzionális terek. És ha bele is villan egyre táguló sokdimenziós tereibe egy-egy konkrét tér képe, az idők érésével egyre követe- lőbben lép fel nála — emberi és költői követelésként, belső kényszerként —, hogy a szintézisteremtés igényével mutasson be mindent. Ehhez pedig nemcsak most, már ifjúkorában, kezdő költőként is felhasználta a kor ellentmondásait jobban tükröző művészeti irányzatokat, hasonlóképpen, mint nagy elődei, mint kortársai: József Attila, Derkovits; de világirodalmi példákkal is szolgálhatunk: Apollinaire-rel, Desnos-val, Eluard-ral vagy Aragonnal. Ez utóbbi írta 1943. november 16-án: „Költőiségem nagy veszélye az izmusokra való hajlam s ez a bennem levő vizuális őrültségből táplálkozik. A látomásokat nem tudom mindig rendbe szedni s ezt az eredendő őrültséget csak táplálta ifjúkorom nagy kalandja, a francia szürrealisme tanítása.” (Napló — kiadatlan.)

Hogy a reális és az irreális, a valóság és az álom mégis az értelem fegyelmezettségében és logikájában jelent meg verseiben, azt elsősorban annak a nagyfokú költői kontrollnak, a versépítés tudatosságának köszönhette, ami végigkísérte pályáján, ezökben az utolsó tudósításaiban is. Hiszen az előbb em63