Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: A Hetedik ecloga avagy beszámoló a másvilágról

a szó értelmét vesztettségét, a kiapadt prófétai dühöt, egy olyan világ valóságát, ami után már csak a „csoda” mentheti meg az emberiséget.

Mintha a költő is erezné: elérkezett útjának végére. Legalábbis az adott pillanatban — 1944. május 19-én — ezt igazolja e végső számvetésnek szánt vers, aminek a címétől kezdődően — Töredék, miként élete, művészete — mindenegyes gondolata, költői képe, nyelvi eszközei, vészesen visszhangzó múlt idejei, az egész társadalmat számba vevő, annak elembertelenedését mutató, sőt, harsogó kijelentései és végül elkeseredésében a próféták: átkaihoz menekülő kényszere a végső lezárásra utalnak.

A Töredék e félelmes dátum árnyékában válik az élettel való végleges szakítást bizonyító költeménnyé.

Eddig írt verseiben az ismert motívumok villantak fel. Ezek az adott helyzetnek — történelmi-társadalminak és személyesnek — a következtében más és más gondolatot, érzést hordoztak; de egymás szomszédságában mindenkor felvillantották Radnóti költészetének ismert vonásait: a halál, a háború motívumát, a szabadság angyalának hol eléje lebbenő, hol eltűnő alakját. Ugyanakkor a legelesettebb pillanatokban is vállalták a humánum hirdetését: „de élnek dolgozók itt, költők is nűntelen s csecsszopók, akikben megnő az értelem . . vagy felvillant Fanni alakja, aki óvó, védő angyalként állt melléje.

Ezzel szemben a Töredék mindenegyes embere az elaljasult világ teremtménye.

Mintha a költő is érezte volna: ami ezután következik, az más; talán ráadás, de semmiesetre sem az az élet, amit eddig élt. Mintha a halál kísértő réme 1944. május 20-án történt bevonulásával, munkatáborba indulásával társává szegődne, ott kullog sötét árnyként mögötte. Ezért ítéli a Töredék utolsó versszakában önmagát hallgatásra:

Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott,

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Ezután keletkezett versei elsősorban vallomások, beszámolók egy másvilágról. Az a más világ a szabadon élők számára irreális világ; olyan élet, ahol minden devalválódott, minden a visszájára fordult. S ha valaki ott keresi a realitást, akkor a legképtelenebb irrealitást kell átélnie. Mivel azonban ezt élni lehetetlen, esetleg csak el lehet szenvedni, a költőnek kell egy biztos pontot lelni a világmindenségben — a naponként átélt irrealitás realitásán kívül —, amiben megkapaszkodhat. Még akkor is, ha ez a biztos pont az álom, a megfoghatatlan.

Ezek a vallomások, a Töredék után keletkezett hét vers (Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A Iá recherche. . ., Nyolcadik ecloga, Erőltetett menet, Razglednicák) egyúttal pokoljárások is, egy korszerű dantei pokol szörnyűségeivel, méreteivel együtt. De amiként Dante Pokla, Bosch középkori látomásai — a dhagalli világ mesés álmai közben félelmessé változtak —, Picasso abszurdnak tűnő, mégis valóra váló Guernicája, a kortárs magyar művészek — Vajda Lajos, Buday György, Amos Imre — képein, grafikáin, fametszetein felvillanó félelmek eddig a művészi kifejezés egyik lehetőségét jelentették számára, most a körülmények mindezt valósággá változtatták.

62