Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: A Hetedik ecloga avagy beszámoló a másvilágról
Z. SZABÓ LÁSZLÓ A Hetedik ecloga avagy beszámoló a másvilágról A költemény szomszédságában felhangzó sikolyok jelzik a kikerülhetetlen véget. A költő ugyan még a „jó halál kegyelmében” bizakodik, de ez a bizakodás csak a pillanat töredékéig tartó érzés. Évek óta birkózott a halállal, s e birkózás során a kegyetlen, az erőszakos halál elkerülhetetlenségének tudata rögződött belé. Észrevette — hiszen figyelő szeme fölmérte már az összes lehetőséget —, hogy „hol azelőtt az angyal állt a karddal, — talán most senki sincs”. A világ rég megváltozott körülötte; a simogató táj kifordult sarkaiból, a világ az eresztékeiből; a „hold feje vérzik az égen”, „sodródik a felleges égen ijedten egy félelemíízte madár”, vele pedig „rokonabb a halál”. E költemények (Zsivajgó pálmafán, Sem emlék, sem varázslat, Álomi táj) beletartoznak abba a sorozatba, amelyek a Járkálj csak, halálraítélt kötet megbomlott táji, tér- és időbeli világa óta lépésről lépésre komorultak, a szörnyűséges látomások egyre-másra villantak bele ebbe a költészetbe. De sokat megőriztek azokból az emlékekből is, amelyek a párizsi utaktól egészen hazáig kísérték a költőt, konkrét társadalmi élményekhez kapcsolódtak, és sokat átmentettek a társművészetektől Picassotól a rokon Chagallon át a kortárs Der- kovitsig, Dési Huberig és Ámos Imréig. Mindezt a versek folyamatossága igazolni látszik. Ám a számbavétel közben figyelmen kívül szoktunk hagyni egy nagyon fontos tényt. A Clemens Brentano emlékének szentelt Álomi táj utolsó mondata, a „rokonabb a halál” egy több mint fél évig készülő költemény záróakkordjaként a látomások helyett már a konkrét valóság szorításában íródik le. A sokszor picassoi, ohagalli, ritkábban pedig boschi méretű látomások — amelyek verseiben felfedezhetők —■ halálfélelmét már nemcsak szorongató vízióként mondják ki ebben a költeményben, hanem a végzetes behívóparancs birtokában íródnak le. Így készül a Töredék című vers is, a „szabad” élet utolsó költeménye. A vers alatt olvasható dátum: 1944. május 19. — szabad emberként eltöltött utolsó napja Radnótinak. A költői oeuvre-ben a vers helyét eddig mint a kort kegyetlen világossággal leleplező költeményt vagy mint szörnyű átkot szokták emlegetni. Vajon gondoltunk-e arra, hogy e dátum árnyékában mennyire más akusztikát kap a vers? Hogy a formai, szerkezeti elemekre annyira kényes, azokra nagy gonddal ügyelő Radnóti ebben az élettől búcsúzó versében mindent tudatosan használt? Hogy a vers fordított elhelyezésű refrénjei, az ostorcsapásként vagy átokként hangzó „Oly korban éltem én e földön” szerepcseréi a figyelmeztetés és a kijelentés meghatározott könyörtelenségével visszhangoznak? Hogy a versben használt múlt idők mindennek a befejeztét és a költemény utolsó szakasza egyúttal a költészettől való búcsúzást is magukban hordozzák? Jelzik az emberi tehetetlenség árnyékában a költői némaságot is. Az irracionálissá váló világban 61
