Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Marafkó László: A groteszk
Disznó, de akin jáspis a csülök, fábul faragott istenen ülök, hejh bársony gyász, a tejen tűnj elő meghalok s mázsás szakállam kinő. S ha megrándul még bőröm, az egek, hátamról minden hasamra pereg; hemzsegnek majd az apró zsírosok, a csillagok, kis fehér kukacok — A többszörös ellentétek továbbra is ott feszülnek a versben, de már a közvetlen tárgyi megfelelések nélkül, pusztán hangulati, látomás-érvényű képként. Játék a rúttal, mert az értékek elvesztették egyértelműségüket, az undorító éppolyan költői téma lehet, mint a szép. Játék a rúttal? Emlékezzünk, mennyire küzd később az értelmes, emberi játék jogáért mint a humanitás megnyilvánulásáért. ,,A csillagok, kis fehér kukacok” — ismét ugorjunk előre: milyen kulcsszerepe lesz nála a csillagoknak, az emberi törvények örök természeti példáinak, a fegyelem és rend megbonthatatlan harmóniája hirdetőinek. De egyelőre még itt tartunk, a küzdelem egy korábbi szakaszán. Nevetséges lenne azt állítani, hogy a kontrasztban rejlő hatást a modern kor, s éppen a groteszkben lelte meg. Csakhogy az ellentétek korábban egyensúlyban álltak. Nem fizikai értelemben, az ellentétes oldalak mennyiségi megegyezése alapján, hanem a szemléleti egyensúly biztonsága alapján. A groteszk megbillent világot mutat be, az ellentétek nem alkotnak zárt egységet, valamelyik mindig „kilóg”. És úgy, hogy meghökkentsen. A pusztító szándék elszabadul, s kökben önmagát is pusztítja. Tragédia? — komédia? — tragikomédia? Idézzünk ismét írót: „A mi világunk úgy vezetett el a groteszkhez, mint ahogy elvezetett az atombomláshoz” —■ mondja csaknem félévszázad múltán Dürrenmatt. Valóban, miért van az, hogy a polgári dráma immár évtizedek óta, hogy mást ne mondjunk, önmaga paródiájává vált? A tragédia helyett, amelyet pedig a legbecsületesebbek olyan szenvedélyesen keresnek (A. Miller), legjobb esetben is csak a tragikus groteszkig jutnak el. Lássuk csak, mi szükséges valaha is ahhoz, hogy tragédia létrejöhessen. A tragédia, a hős bukása ellenére is mélységesen optimista műfaj, s csakis így van értelme. Hiszen a hős által véghezvitt tett éppen azért nem hiábavaló, mivel tette a társadalomban mintegy „meghosszabbítódik”, az individuális létet bekapcsolja a társadalmi szükségszerűségek birodalmába. A hős az értelmes halállal nyeri el a halhatatlanságot. Mi kell a katharzis bekövetkezéséhez? Mindenekelőtt a tragédia hősének hite önnön döntésében, de ez önmagában még kevés. Objektíve ekkor még a vállalt cselekvés lehet idejétmúlt is, s átfordulhat komédiába. Tehát olyan történelmileg haladó ügyért kell elbuknia, amelynek még van „hitele”, nemcsak a hős előtt, hanem a nézők előtt is. Szükség van az értékek egyértelműségére. S a hősnek a szó igazi értelmében hősnek kell lennie, valódi személyiségnek. Beckettnél a szereplők két szemétládában csevegik végig az időt különböző filozófiai problémákról. A modern polgári művész tisztában van azzal, 57
