Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - Magyar Katalin: Somogyiék és a kardvirág (elbeszélés)

Somogyi ottmaradt a virágnál, lehajolt hozzá és ismerkedett vele. Megtapogatta a levelét, két ujja közé fogta a szárát, kicsit kipróbálva az erejét. Elégedetten látta, hogy a virág jól tartja magát.

Pista még mindig a lekváros kenyérrel bíbelődött, keszeg látbait egymás fölött tartva, a szemét meg hunyorgatta, miért erősen sütött a nap. Ekkor jött meg Kriszti széles kapunyitással, karján egy borzoltszőrű csipás macskával, s köszönés nélkül vágott át az udvaron a pelyvás felé.

— Mi a jóisten — morogta Pista utána, és ellökte hátát a faltól. Szerette volna szemügyre venni a kis dögöt, csak lusta volt mint a nyári légy, s különben sem akart Krisztivel kikezdeni. Ennyiért nem érdemes.

Somogyi odaszólt a lányának, ilyen formán, hogy agyisten, ami nem volt más, mint az apa szigora a gyermeklány felé, akit életének 11 éve alatt nem lehetett rászoktatni a köszönésre.

Kriszti visszanézett, ugyanazzal a mosollyal, ami ilyenkor mindig a szájára jött, és eltűnt a pelyvásban. Letette a kis rühest a sarokba. Elátkozott árva jószág lőhetett, mert arra sem volt kedve, hogy kinyújtsa a testét. Ügye- fogyottan, csomóba rándultan remegett, mintha betegség szorítgatná, és hagymaszínű szemével nézett a kislányra, de úgy, mintha nem is látná. Kriszti térdre ereszkedett előtte. Nézte. Lenszínű copfjait kezdte bontogatni, amíg csak az ki nem terült a hátán, s közben zümmögött, mint útjában a méh. Aztán mondott valamit, lehet, hogy a macskának, de lehet, hogy nem annak. Közel hajolt a földhöz, hogy nagy haja két oldalt elfödte az arcát, aztán fölállt, és furcsa ringással visszaszorítva lépteit, bement a házba.

A gyerekek minden új megjelenésénél úgy néztek rá, mint egy kísérletre, de csak addig, míg belengett az ajtón, aztán visszatértek kis gondjaikhoz. Bori rámosolygott és megkérdezte éhes-e? Kriszti a föld felé hajolt, hogy az egész haja alá zuhant, s mikor újra fölállt, arcából semmi sem látszott. Kezeit előre tartva, lábujjhegyen közeledett Mesike felé, aki nem nevetett, visított, ahogy illett volna, s ahogy Bori tette oldalról látva őket, hanem komoly szemmel, száján a kötelező kis mosollyal fogadta a már sokszor látott jelenetet. Érdekes, Kriszti mindig csak vele csinálta meg ezt a nem tudni mit. Egyszer próbálta csak Borival, de nem tetszett neki, hogy az elneveti, s hangosan kapálózva körbefutja az asztalt.

Mesike komolyan kivárta, amíg föléhajol, s haja alá vonja úgy, hogy szeme egészen közelről foszforeszkál az övébe, megszorítja a vállát, majd hirtelen felugrik, haja magasan szállva, mint valami fehér lobogás hátradobódik és hangosan fölnevet.

— Már megint teleszórsz mindent a hajaddal — okoskodott Bélteki Anna, aki sohasem tudta szó nélkül megállni Kriszti dolgait, tehetett bármit is. A szó azonban mindig csak szó maradt, semmin sem változtatott.

Ezután Kriszti félrevonta Mesikét, felk up ászkod ott vele az ágyra, ami fölött sötét öreg gerenda tartotta a mennyezetet, s mesélni kezdett neki hátborzongató meg édességesen szép történetet a nádi fiúról, meg a hegedülő szélről, ami valamikor nem volt más, mint a cigány atya legkisebb leánya, Szomorú-Fűh. Szomorú-Fűh kapta meg homlokára a holdat az éjszakától, amiért szemében leghívebben őrizte annak szépségét. Szomorú-Fűh végigbarangolta az egész világot. Este és hajnalban hegedült a fáknak, hogy azok reménykedőbb kedvvel növekedjenek. Amikor leélte ember életét, elhagyta testét és szél lett belőle. Azóta is ott muzsikál a fák között, a fáknak. Ő hát a szél. Szomorú-Fűh.

28