Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - Magyar Katalin: Somogyiék és a kardvirág (elbeszélés)

Bélteki Anna és Bori is fél füllel figyelték Krisztit, de azért tették a dolgukat, s a figyelem fele arra kellett. Mesikéről sohasem lehetett tudni pontosan mennyire tárulkozik ki ezek előtt a csodálatosságok előtt, melyekkel Kriszti magához kötözte őt, hol reggel az ágyban, hol késő este visszacibálva az álomból, hol délután, mikor a leckéjével bajlódott, s a napnak minden percében lehetett számítani, hogy jön Kriszti a keserűen szép lebegőivei. Mesike megadással fogadott mindent, a megszokottakat, a meglepőket, amit nővére a számára tartogatott, s éppen ez volt a csodálatos, ez a mindennek a meghallgatására, elfogadására való készség. Mert egyszerű csöndes leikével sohasem tudta a lenhajút követni, s hogy csak hallgatnia kellett, ezt szívesen tette. Kriszti sohasem kérdezett tőle semmit.

Mesike a hallgatás volt és egyben az ok, amiért kinyithatjuk a száját, s tetejében a külső szemlélő előtt oly hálás publikumnak látszott, hogy Bélteki Anna és Somogyi Nándor testvéri melegszívűségnek hitték Kriszti meséit, melyekkel kishúgát elárasztotta.

Pista, a madárgyilkos, megvető rángással a fél száján hallgatózott bele néha az oktondiságokba, de legtöbbször otthagyta a felénél, és elment parittyát készíteni, vagy a szomszéd gyerekekkel kiácsorogtak az utcára, s az arramenő copfotokkal kötekedtek. Otrombaságokat kiabáltak, vagy ellőtték Jehecsákná tyúkjainak a lábát.

Derűs ábrázattal lépett be az ajtón Somogyi Nándor. Lehúzta magáról az ingét és nekifeküdt a nagy lavórnak. Vagy három marék vizet locsolt a nyakára, ugyanennyit az arcára és erőseket prüszkölt. Aztán lassan, szinte szer- tartásszerűen törölközni kezdett. Kriszti ekkor már túl volt a mesén, éppen rímeket vadászott valami könyvben, mikor odaszólt neki az apja.

— Láttad? he . . .? — és fejével arrafelé intett, ahol a kert volt.

— Kinyílt az első kardvirág — sietett Bélteki Anna megint örülni kicsit, hogy férjének kedvére legyen.

Kriszti kétszer egymásután elsuttogta, hogy kardvirág . . . kardvirág, . s kőrisen nézett az apjára. Aztán lecsúszott az ágyról, még mindig az apján függött a szemével, s egyre csak mondta halkan, ritmusosan: kardvirág. . .

jó virág,

erős virág,

nagy virág, menyasszonyfa, nincsen lombja, arany medre, fehér dombja . . .

kiment, lépte se hallatszott. Az udvaron végig még zümmögte mondókáját, melynek ritmusához igazította a lépteit.

Kriszti letörte a kardvirágot, és elfutott vele. Csak késő este jött meg, amikor a gyerekek meg az apja már aludtak. Bélteki Anna még a konyhában mosogatott. Mikor meghallotta a lépteit, halk fojtott hangon elkezdte átkozni. A kislány arcrezzenés nélkül végighallgatta, mint nevezték el sírba eresztő kötélnek, isten csapásának, fekete lelkű hollónak.

29