Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - Magyar Katalin: Somogyiék és a kardvirág (elbeszélés)
MAGYAR KATALIN Somogyiék és a kardvirág Somogyi Nándor virágszerető ember lévén mindig valami különleges példányt ültetett tavasszal, ami nyár elejére megnőtt, ha szerette a földet, amibe tették, s ott pompázott az udvar hátsó felében, ami kertté volt avatva, mióta megvette a házat. Minden nyáron másféle virágok termettek keze alatt, melyeknek szép - ségét a családnak illett megcsodálni. így lett ünnepi hónap az április, mikor a magot elültette, s ebből adódóan ünnep lett a május s a június hónap, mikor a virág megerősödve mutatta magát. Bélteki Anna, Somogyi Nándor hitvese most éppen kezét csapkodta az elragadtatástól, mert kinyílott az első kardvirág, megfejtvén titkát, amit április óta rejtegetett. Igazi fehér színe volt, a kelythe tölcsérszerű, szára pedig magas, erőteljes, olyan hivalkodóféle. Somogyi kijött a háziból. Két hüvelykujját nadrágja zsebébe akasztva, szűk terpeszállásban állt meg a virág előtt, s hol azt nézte, hol meg a feleségét, aki sok jó dicsérő szót hallatott, s tenyerét, amit az elragadtatástól kétszer már összecsapott, most a mellére tette. Kijöttek a háziból a gyerekek is. Először Pista, ormótlan lekváros kenyérrel a kezében, nem ment a kertig, csak nekidőlt a ház falának, keskeny lábait keresztbecsapva, teliszájjal szemlélődött. Bori, a legidősebb lány, aki már azzal kérkedett, hogy 15 éves, pedig alig pár napja töltötte be a 14-et, anyjáig futott, és átkarolta a derekát. Világéletében simulékony volt, karjait szerette másra aggatni, s talán ezzel törte meg azt az ősi törvényt, amely szerint egy családban mindig a legkisebb a legkedvesebb. Öt mindenki szerette, mert hízelgőén turbé- kolt este is, reggel is, s olyan serényen segédkezett a háztartásban, hogy anyja minden szomszédolásnál vele nyitotta és zárta hálatelt csevegését. — Az én Borikám így tett, úgy tett. Bori szerencsés volt abban is, hogy ő kapta a legtöbb új ruhát, amik el- nvűve öröklődtek át húgaira, Krisztire és Mesikére. Mesike hallgatag leányka volt, sokszor teperte ágyba a betegség, s ettől megviselt lett a teste, átlátszóan vékonyak a karjai és árnyaltak a szemei. A szája mindig mosolygósra állt akkor is, ha sírni készülődött, s talán ezért mindenkit szánalomra indított maga iránt. A családban ő volt Borinak az árnyéka. Hallgatagon kísérte nővérét, mindig abajgatásra és simogatásra éhesen. Most is odaszegődött az oldalához, s úgy nézte a virágot, mintha csak miatta lelné benne kedvét. Bent a házban felüvöltött Péter, a legkisebb, aki rácsos ágyban raboskodott, s azt járta körbe kétségbeesett visítással. Sohasem tudta csendesen elviselni, ha magárahagyták. A düh pirosra festette az arcát és a füleit, gyönge lábszárcsontjai karikára hajlottak húsos teste alatt, de ilyenkor szinte kiegyenesedtek a lázadástól, ami egész testét megfeszítette. — Megyek már kis uborkám, örömecském, lábaskám — kiáltott fel Somo- gyiné és berohant a házba, hogy örömecskéjét puha anyaszóval megcsöndesítse. Ment utána Bori is fontoskodva, és ment Mesike is mint az alvajáró. 27
