Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Szergej Antonov: Fehérnép (elbeszélés, fordította: Keresztúry Kálmán)

arcátlankodott leginkább a német. Kijutott a rosszból ezen a poszton a gép- kocsizóknak is, a forgalmat irányító fehémépnek is: hol az egyiket, hol a másikat lőtték ki közülük. Amikor pedig a főhadnagy a leváltottakat beültette a másfél tonnás teherkocsiba, hogy visszavigye őket a 4-es táborba, a leányzók sápítoznak: azok is, akik a karosszériában ültek, azok is, akik ott maradtak.

Jóllehet ott voltak a számukra az őrhely mellett jóelőre megásott futóárkok, hogy meghúzódhassanak benne a lövöldözések és a bombázások elől, ők eleinte bizony nem szánták rá magukat, hogy bemásszanak az árokba. Féltek attól, hogy beletemetődnek. S csak olyankor bújtak meg benne, ha megpillantották a hadseregparancsnoksági ellenőrző autót.

A forgalomirányító szakasz parancsnoka tényleges főhadnagy volt. Nagy- családú és ideges ember. Sértve érezte magát nagyon, hogy idehelyezték ehhez a lágyszívű különítményhez. Harci rendeltetése átmeneti zökkenőjeként kezelte a leányzókat. Amikor a lányok jelentésre járultak eléje, fintorított egyet, s elnézett másfelé. Szinte restellette, ha mellettük kellett menetelnie. Amikor meg ki kellett volna vezetnie kötelékből a szakaszt, átadta a vezénylést másvalakinek, hogy az tartassa velük a lépést. Önmaga pedig eloldalgott, mintha kedvét lelné a sétában, s hogy friss levegőt szívjon.

A főhadnagy a sorakoztatást legtöbbször egy északról idekerült lenszőke leányzóra bízta. Ez a leány náluk afféle csoportvezető számba ment. Tulajdonképpen Dása volt a neve, de a sofőrök — s maguk a lányok is — „kismamának” szólították, jóllehet csak húszéves volt és nem több. Küllemre jókötésű, zömök és széles csontozató. A férfi egyenruha kapóra jött neki. Leánytársaival „magázó” viszonyt tartott fenn. Gyökeresen irtott mindenféle cicomát: nem tűrte a rúzsozást. Ha meg észrevette, hogy valaki túlságosan bodorítja a haját, kiléptette a sorból s megkérdezte:

— Maga miért jött ide: harcolni vagy a tincseit göndöríteni?

Történt pedig egyszer: hallja, hogy estefelé valahol a homályban az ágyú mögött pusmog egy párocska. Valamelyik tejfölös szájú légvédelmi tüzér elcsípett egy forgalomirányító leányzót, s nem engedi el a kezét szegénykének, kalitkába repült madárkának nevezi, és versikéket mond neki. Szavalás közben csókra kér engedélyt. A leányzó meg úgy véli, hogy ez nem okvetlen szükséges. Mármint a kérés. Mindketten — persze — olvadoznak. Mindkettőjük számára bizonyos felmentést jelentett a háború. S — lám — megjelenik a „kismama”, s lerántja őket a felhők közül a földre. Ügy áll ott előttük, mint a falevél a fűben. Áll vigyázban a zavarba hozott legényke előtt, s felteszi neki a kérdést:

— Van-e tudomása arról, hogy a fronton a teherbeesés egyenlő az öncsonkítással?

Majd pedig maga előtt meneszti a megriadt „madárkát”, s követi az elszállásolási körzetbe. A berzenkedő légvédelmi tüzér meg áll sokáig egy helyben, minthacsak légnyomást kapott volna. És pislog értetlenül.

Mindezek ellenére a lányok hallgattak Dására, sőt tisztelték őt.

Tisztelték-becsülték, éspedig az ügy érdekében.

Meg kell adni, hogy ez a Dása volt a legjobb őrszem a táborban. A leghevesebb éjjel-nappali harcok idején se kereste a kibúvót, s olyan nyugodtan szedelőzködött az őrhelyre, mintha csak gyomlálni menne a veteményeskertbe. Apró részletességgel tanulmányozta, hogy mikor és hogy hová lő a német tüzérség, mikorra várható a „bekkerek” hosszú oszlopa a katonai utánpótlással, mikor hoznak sebesülteket, és hogy mikor leningrádi evakuáltakat.

A kocsiút nehezen volt járható, és helyenként szimplajáratú, gyenge át26