Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Szergej Antonov: Fehérnép (elbeszélés, fordította: Keresztúry Kálmán)
eresztőképességű, s amiatt, hogy a sofőrök igyekeztek átszáguldani a veszélyes útszakaszokon, gyakran keletkezett forgalmi torlódás. Az útvonal forgalmi rendje általában az irányítókon múlott. Dása meg — a sofőrök állítása szerint — szinte varázslatot művelt két zászlócskájával. Az ő ügyeletessége alatt volt legkisebb a veszteség emberben-állatban és gépi erőben. Nemegyszer részesült a parancsnokság elismerésében, és a szakaszából elsőként kapta meg a Vörös Csillag kitüntetést. S egyszercsak ez a „kismama” szerelmes lett. Az olyannyira meglepő hír hallatára a helyi parancsnoksági szakasz fehérnépei suttogásba kezdtek. Suttogtak, mint a szarkák a köles körül. A nyelvük pedig csípős volt. Már az első napokban felfedezték, hogy „rágja” valami a „kismamát”. Egyesek — persze — nem hitték el. A hitetlenkedőknek sehogy se fért a fejükbe ekkora képtelenség Meggyőzőek voltak viszont a bizonyítékok. Például: Grigorij, aki törzsőrmesterként teljesít szolgálatot s élelmiszereket szállít a rajvonalba, autogrammal ellátott teljes fényképet küldött Dásának. De kiterjedt a híresztelés olyan részletre is, mintha a törzsőrmester máris Ígéretet tett volna Dásának, hogy feleségül veszi, mihelyt vége lesz a háborúnak. Felfigyeltek tehát csoportvezetőjükre a lányok. És valóban megállapítható volt, hogy Dása megváltozott: teljesen a háború előttivé változott vissza. Nem veszekedett többé a hajbodorítások és a rúzsozások miatt. A zászlócskákat is szorgosan mosogatta. Valamelyik leányzónak az is sikerült, hogy közelebbről szemrevételezze Grigorijt. Grigorij gyengédnek, epekedőnek bizonyult. Szomorkásán mosolygott, minthacsak kémé a bocsánatot az emberektől. „Az ilyen nem csábít, hanem nősül” — állapították meg a lányok. Mint ahogy azt később megtudtam, ismeretségük a 4-es táborban kezdődött. Ágyúznak a németek a szinjavini domb felől. A repeszdarabok a kocsiúton röpködnek. Ott pedig jön egy gépkocsi. A sofőr behúzza a fejét, s gázt ad: igyekszik átszökni a veszedelmes helyen. Felbukkan hirtelen a futóárokból Dása és lengeti fennen vörös zászlócskáját. A sofőr is, meg Grigorij is egyszerre kiabál ki a kabinból: — Hát még mit nem! Meghibbantál? Hát lehet ilyen grimbuszban leállni? A leány pedig tapodtat sem enged: — Állj! Végeztünk! — Mit művelsz, te némber! Valóban némber ez a nőszemély — jegyzi meg a sofőr. — „Fehémép” ■— mosolyogja el magát Grigorij. — Csak csúfolódj kedvedre, de tovább nem mész — feleli Dása. (Bizonyos szólamok — magától értődőén — kimaradtak a szóváltásból.) — Nocsak, mozdulj, vissza a bozótosba! — toldja meg Dása. — A fészkes fenébe! Mire megfordulok, két embert készít belőlem a német, — ellenkezik tovább a vezető. — Indíts! — vezényli a törzsőrmester. Rákapcsol a sofőr s dörmög: — Elgázollak! — Gázolj el! — feleli Dása. — Amíg élek, tovább nem hajtasz! A motorhűtő taszít egyet a lányon, de ez nem tágít. Csak a zászlócskákat ejtette ki a kezéből. Hogy kinek a rovására végződött volna a csökönyösködés, nem tudhatom, minthogy pontosan ekkor csapódott be egy gránát, s krákogta el magát az úttest mellett. Dása combjába beleharapott egy repeszdarab ... A leányzó le27
