Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Szergej Antonov: Fehérnép (elbeszélés, fordította: Keresztúry Kálmán)
SZERGEJ ANTONOV Mennyit s milyen szívesen emlegetjük a front mögötti fehérnépet — kezdte mesélni Sztyepán Ivanovics. — Mennyi hőstettet jegyeztünk fel róluk a Nagy Honvédő Háborúból. Hányszor hálálkodtunk a termelőszövetkezeti parasztasszonynak azért, hogy végezte az őszi szántást a pej lovacskával, és hogy jómaga is nekiállt az ekének, ha fogytán volt a pejkó ereje. Mert bizony megtörtént ez is. Nem is egyszer. Hányszor adóztunk köszönettel a háziasszonynak, aki odaállt a munkapad mellé hadba vonult férje helyére. Mennyi elismeréssel adóztunk a feleségeknek, a nőtestvéreknek és az anyáknak, akik gondosan gyámolították, mosdatták, tisztán tartották, táplálták és tanították hatalmas országunk kisgyermekeit. Két kézzel szórtuk számukra az elismerést, és szórjuk most is. Különösen akkor, amikor elérkezik március nyolcadika. Mélyen meghajolni előttük nem restelkedünk és nem restellünk. De vajon jutott-e bőven az elismerésből annak a fehérnépnek, akik együtt harcoltak velünk, együtt voltak velünk a fronton, s kapták a legénységi kenyér- adagot? Annak az egyszerű, szürkeköpenyes fehérnépnek, akiket az újságok „frontharcos barátnőknek” tituláltak, buta rosszmájúak pedig — ajakbiggyesztéssel — tábori jércéknek neveztek el? . . . Igazságtalan lenne be nem ismer-' nünk: fukarul bántunk az elismeréssel nagyon. Ök maguk is elfelejtették a háborús esztendőket, rendszalag-sorozatot nem viselnek, világos blúzban és rövid szoknyában járnak-kelnek, s nem érdekli őket, hogy milyen paszomány illeti meg a frontszolgálatos parancsnokot, hogy milyen a hadbiztossági állo- jnánybelit.. . Nem ismerhető fel tömegben vagy utcán, hogy melyikük teljesített arcvonalbeli szolgálatot, s melyikük frontmögöttit. Ők már harminc felé vagy fölötte járnak, s most már az otthonukban háborúskodnak a férjeikkel vagy a gyermekeikkel. Történetesen pedig tizennyolc-húszévesek voltak — abban az életkorban, amikor a nők számára szélesre tárja kapuját az élet sava-borsa minden álmatlan anyai örömével. S pont ezekben <az években kerültek hozzánk s dolgoztak mellettünk ápolónőkként, tábori postákon és parancsnokságokon. Lett belőlük pilóta, hírszolgálatos, mesterlövész vagy éppen tankista . .. Én ilyeneket valójában ritkán láttam. Hadipályámon többnyire forgalomirányító fehéméppel hozott össze a sors. Hogy s hogy nem, különösképpen emlékezetessé váltak számomra azok a leányok, akik 1943-ban a Lavrovó—Schlüsselburg útvonalon irányították a forgalmat. Ez idő tájt ez az útszakasz igen háborgatott volt, minthogy pont ezen a helyen törték át a mieink a lenrngrádi blokádot, és szorították vissza az ellenséget a szinjavini magaslatokra. A fasiszta ellenség ördögi gonoszsággal nyergelte meg a szinjavini dombot, s vicsorgott szüntelen: eregette számolat- lanul a lövedékeket. Igyekezett, hogy megbénítsa a közlekedést. A legveszedelmesebb forgalomirányító őrhely a 4-es tábor melletti útelágazáson volt. Itt 25 Fehérnép
