Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - SZEMLE - Solymos Ida: A termékeny csönd költője

munkás környezetére, annak emberi melegére, egyszerűségére, a természet közelségére, a munka közvetlenül érzékelhető eredményeinek örömeire, a kicsiny, de áttekinthető világ rendjére, belátható, elfogadható (bár nem egyszer könyörtelen) törvényeinek tiszteletére, s a hallgatásban, csendben is mindig jelenlevő, érzékelhető érzelmek. gazdagságára. A hajdani érzelmekből mára legtöbbször csak kis emlékfoszlányok maradnak, az érzékelhető kis közösséget nagy, az egész emberiségre kiterjedő absztrakciók váltják fel, s ha a modem ember intellektusa mindezt be is látja, s elfogadja mint a fejlődés szükségszerű útját a nagyobb, az el- vontabb, szellemibb felé, szubjektuma mégis szűkölve sírja vissza a primitív gyermeki meleget, melyhez — jól tudja — többé' vissza sosem térhet, de nem is lenne helyes, ha visszatérne.

Mindez világjelenség, de Tornai költészetében szinte minden más írónkénál pregnánsabban van jelen: érzelemgazdagság és érzékenység; belátó, igenlő intellektus és szenvedés, a régi, munkás közösségből az új, még alakuló nagy szocialista közösségbe való beilleszkedés vágya, s mind e mögött még az aggodalom: vajon sikerül-e, s hagyják-e — ami hidrogénbombák árnyékában talán nem is

A termékeny csönd költője

Fodor András: Arcom útjai — versek Napraforgó — műfordítása.

Fodor Andrást (1929) ötödik verseskönyve is a dunántúli líra ún. idilli ága folytatójának mutatja. Nem időbeli, hanem térben kibontakozó költészet az övé: a romantikus egymásután helyett a klasz- szidsta ízlés egymásmellettiségénéki elvére épül. Nem a percek zaklatottságából születik, hanem az önálló jelenetek kapcsolódnak benne olyan lánccá, melynek tagjai egyenrangúak. Ideálja az idő legyőzése — innen ered verseiben az idő- fölöttiség nyugalma. „S eljutsz megint a dél új évadába, / hol majd lelassul szélesedve, / kerek tükörként körülfog' az ár,

/ hol égősárga kamaszörömmel / számlálja kincseit a nyár.” („A gyógyulónak”.)

egészen alaptalan aggódás. S mindezt versben már nem lehet elmondani a régi nyelven, vagy mint most tettük: fogalmi úton — érzelemcsomóknak, impresszióknak, képeknek, hasonlatoknak, a gondolat épp csak kialakuló foltjainak kell valamilyen módon mégis rendeződve össze- állniok — egyszerre éreztetni a keresést, bizonytalanságot, ellentétes érzelmeket s épp a vers szükségszerű rendjével valamiféle egyensúlyt, választ, katartikus hatást is kiváltani. Sokan csinálják, próbálják ezt világszerte, nálunk is, Tornáin kívül is, de az ő kísérlete a legkül önbek közé. tartozik, ha a megoldás korántsem kielégítő. Nemcsak a versek szaggatottsága miatt, nemcsak azért, mert képei nem mindig világosak, sőt néha keresettek, az asszociációk nehezen követhetők, uz ugrás néha túlságosan nagy — hanem azért is, mert a szorongás, a félelem sokszor erősebb marad, mint a kimondással kiváltott katartikus hatást, a megnevezett baj megismerése láttán bekövetkező föllélegzés ...

De így is tett ezt a verskötet; szomorúságában és szenvedélyességében, nosztalgiáiban és új-keresésében, érzékenységében és intellektualizmusában egyaránt.

Kristó Nagy István

Ez a nyugalom az impassibilité kísértéseit hordozza és a parnasszien költészet eszményeivel rokonítja: problematika és megoldás nem harcol egymással, hanem egyszerre jelentkezik; ez, természetesen, komoly energiaveszteséggel jár, szembeszökő előnye viszont az idillikus harmónia fáradság nélküli megteremtése. Versei eleve föltételezik a folyamatos harmónia jelenlétét. („Dávid”, „Az ember”, „Zsákmány”, „Egy lengyel lányra”)

Ebben a költészetben a tragikus élmények sem tragikusak igazán; a múlandóság és a válás — a klasszicizmus eleven paradoxonjaként — nem szaggatja szét a lét fonalát, de még szorosabbra kötözi, minthogy újra és újra alkalmat ad a Váratlanul jelentkező diszharmónia leküzdésére és minden esetben a humánum győzelmével fejezi be a vaksors ellen vívott harcot. A nyugodt, szemléltethető szépség igénye túlságosan erős ahhoz, hogy a sebek beforratlanok maradjanak. Legföltűnőbb személyiségjegye az indulati visszafogottság, az érzelmi szemérem. Tartózkodik a monumentális szélsőségek dek154