Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - SZEMLE - Solymos Ida: A termékeny csönd költője

'larálásától; képzőművészeti hasonlattal: nem vésővel-kalapáccsal, hanem ecsettel dolgozik, olykor miniatűr-festők módján: a bensőséges tájak, arcok ábrázolója, („íratlan ábránd”, „Fűtő”, „Halálnál rosz- szabb”)

Erkölcsi panteizmusa („Vers a fűszálról”) leginkább a részvét kozmikus élmé- aye révén nyilatkozik meg. „Tőle tudora, milyen az ember, / akit éhsége éltet, / a mindenség terhe alatt / miként lesz egyre igazabb, szerényebb.” A Vekerdi Lászlónak ajánlott vera híven példázza termékeny passzivitását. Az egyéni céljait kergető cselekvósvágy elzárná a világból feléje áramló rengeteg akarat és érzés elől, míg látszólagos magát-feladása a társtalanok társává, s az erejüket fitogtató gyöngék között valóban erőssé teszi. Az élet legprimérebb jelenségei, eseményei nem robotra és küzdelemre, hanem íészvétre és alázatra intik; a termékeny rilkei megdöbbenés, a költészetté nemesülő alázat poétája. Minden illanót fölemel és rögzít, nincs oly parányi belső történés, melynek fölmutatását mellékesnek ítélné. Nem az örökkévalóság, hanem az utolsó pillanat fénykarimájába helyezi elmúlt és jelen óráit. Rezignációja megváltja önmagát; mivel tökéletesen zárt, nem szivároghatnak belé idegen, távoli nosztalgiák, hanem elömlik rajta a befejezetté kerekített dolgok biztonsága, önkéntelen jóérzése. „Esők, habok hulláma zsibbaszt, / goromba mozdonyok / siseg- ve metsző hangja szaggat / fülembe mint a kés. I Nyugtalan test rönkjébe zárva. I ha nincs jóvátevő tanú, ki lássa, / mit ér a szenvedés” („Álomtalan”)

Részvéte és önátadása okos önvédelem is: miután megadta környezetének mindazt, amire humánuma kötelezi, jó lelkiismerettel határolja el magát a reá tapadó világtól, s megtakarított erejét a megfogalmazás erkölcsön kívüli tartományaiból meríti. Sugárzása nem heves, de jól temperált — gyümölcsöt érlelő, derűs nyárutó; már a tavaszi és kánikulai kockázatok múltán — védettséget keres, de önmagával védi legtökéletesebben önmagát. („Születés”, „Fűtő”, „Panasz helyett”)

Az időnként megtorpanok, iá szándékosan lemaradók csoportjába tartozik; nem azért lassítja lépteit, mert kételkedik a rohanók igazságában, nem: egész működése azt példázza, hogy a szenzációs történések mögöttes területeit is mérni akarja. A készülő dolgok izgalmánál jobban eltölti a múlt és jelen szembesítéséből kiáramló melankólia. („Kérdések”). Amin nem változtathat, az a természet világában termett esztétikum kéretlen és mindig teljés értékű örömét kínálja; csekély változtatással is művé nemesedik, mint átgondolt terv szerint hajladozó indák és gyökerek.

Társai azok a költők, akiknél szépség és erkölcs szétcibálhatatlan egység mindkettő főmotívuma a hűség, mely egyszerre szüli meg költői tárgyait és hozzájuk vonzódó hitét. Könnyű megjósolni, hogy első élményei lesznek az utolsók is. „Elnézni berek-ágyán. / milyen ábrándok bolyhát I reszketteti a tőzeg. / Farukat villogatva viszik-e még a sürgönyt, f — ahogy apám mondta, — az őzek?” (Pusztaberény”.) Gyerekkorát nem csaphatja maga mögé, egyszerre kell élnie múltját és jelenét, ez ígér számára termékeny jövőt. Tájakból és emberi mozdulatokból, e legkevésbé változó elemekből komponálja meg költői világát, mely nem emelkedik soha tökéletlennek ítélt valóságok fölé, de otthonnak és hazának épült írói eszmélkedóse első pillanatától. („Künn a fákon...”, „Szerelem”, „Anyám”, „Gyémánt menyét”.)

Belső arcát, sorsa értelmét kordoku- mentum-értékű meditációkban rögzíti, munkája vállalt próbáiként: „Ki merné egyszer ujjún fölmutatni / nyugalmamban a jóság bűneit? / Megértené, hogy minden kín gyümölcse / odaadás görcséből születik”. („Panasz helyett”).

Formáihoz ugyanolyan viszony fűzi, mint tárgyaihoz: nem „őrzi” a tradíciót, inkább a hagyományok — és hagyományos formák — óvják a költőt a felelőtlen handabandázástól; kész, de könnyen tágítható kereteik az eleve elrendeltség biztonságérzetét nyújtják.

Útiélményei és benyomásai a valahonnan elinduló és valahova megérkező ember viszonylatait rendezik: — ennek az utasnak van hova visszatérnie, s végső célja nem a mozgás, hanem a nyugalom. „Vonul a hófúvásban didergő Köpönyeg, I meglátni tág virágszemét a Félkegyelműnek. I S midőn tolongva gyűl, sürög / a tarka csődület, / Petrusha szegény, halhatatlan árnya / feltündököl a vásártér felett. („Alant repül a nap ..„Bajkál”, „Láttam”, „Este Szibériában”,)

A műfordító Fodor András a Napraforgó című parádés tartalmú és külsejű kötetben szolgál meglepetésekkel. Száznál több költő és számos névtelen szerző bemutatását vállalta a világlírából. Nemcsak ismert és vitathatatlan értékű életművek szerzőinek saját világképével rokonítható és hozzá föltétien közelálló versei megszólaltatását produkálja, Chaucer,

155