Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Az Ezüstkor nemzedéke
Az Ezüstkor nemzedéke Rónay László könyve 1943-ban megjelenik egy irodalmi negyedévi lap. A címe: Ezüstkor. Mindössze két száma lát napvilágot, és további két szám vázlatos tartalomjegyzékét ismerjük. A lap mégis névadója lesz a két háború közti magyar irodalom egyik jelentős csoportosulásának, azoknak az íróknak, akiket Rónay László így emleget: az Ezüstkor nemzedéke. Kikről van szó pontosabban? A könyv borítóján ezt olvasom: „A Nyugat harmadik nemzedékének története 1929—1944. A húszas-harmincas esztendők fordulóján jelentkezik a Nyugat harmadik nemzedéke: Boldizsár Iván, Forgács Antal, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Rónai Mihály András, Rónay György, Sőtér István, Tolnai Gábor, Toldalagi Pál, Thurzó Gábor, Bóka László, Vas István, Weöres Sándor és Zelk Zoltán.” A könyv szövegében még kiegészül a névsor Szabó Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Ke- szi Imre, Jankovich Ferenc, Takáts Gyula, örley István, Ottlik Géza, Miklós Kata és mások nevével — s ezzel a kör már annyira kitágul, hogy érzésünk szerint maga a nemzedék-fogalom kerül veszélybe. (Más kérdés, hogy valóban a fentiek közé illik-e például Jankovich Ferenc, illetve nem ott volna-e helye a magatartásában és költészetében rejlő rokon vonások alapján például Csorba Győzőnek, akiről viszont nem esik szó a könyvben.) Hogy miért lehetett az Ezüstkor a nemzedék névadója? Mert a lapban „a legjellemzőbben nyert kifejezést, a legvilágosabban testesült meg magatartásuk, ízlésük, esztétikájuk”, valamint itt volt együtt utoljára a „teljes nemzedék. . . . ami utána következik, az a nemzedék életében új korszak”, Rónay László munkája célját így jelöli meg: „Mindössze a kor történetéhez próbáltam adalékokat szolgáltatni, egy későbbi szintézis számára”. Könyvében elsősorban az idézeteket hagyja beszélni, s csak a legszükségesebb kommentárral látja el őket. Módszere történeti és leíró: a nemzedék fejlődésrajzát adja, az egymásra találástól, az első folyóirat-kísérletektől az önálló köteteken keresztül az Ezüst- ícor-beli színrelépésig. A nemzedéken belüli harcokat, közeledéseket és szétválásokat, egységesüléseket és felbomlásokat sem hallgatja el, valamint azokat a vitákat és kritikákat sem, amelyek a nemzedék útját kísérték. Részletesen ismerteti az említett írók munkásságát, emlékezetbe idéz ma már alig ismert folyóiratokat <Apollo, Argonauták, Diárium), antológiákat (Vajda János Társaság anthológiája, Korunk antológia), s elfeledett irodalmi körök hátterét világítja meg. Munkáját a szerző előtanulmánynak tekinti, s a könyvben máris jelzi, hogy a nemzedék néhány „elfeledett”, sajnos ma már halott tagjáról — Lovass Gyuláról, Molnár Katáról, örley Istvánról — önálló portrét kíván rajzolni. A könyv tehát azoknak a tanulmányoknak a társa, amelyek a két háború közti magyar irodalom egy-egy részletkérdését tárták fel. (K. Nagy Magda: A Válasz, László Lajos: Sorsunk, Csapiár Ferenc: A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, s talán szabad hivatkozni a magam — folyóiratban maradt — szerény publikációjára a szombathelyi írott Kő-ről.) Rónay persze nemcsak dokumentumokat bocsát közre, hanem igazságot is oszt annak a nemzedéknek, amelyet ,a két háború közti magyar irodalom urbánus ágaként szoktak emlegetni. A szerző a szónak egy sokkal mélyebb, összetettebb jelentését tárja föl, s tartalmát a humanizmus, az antifasizmus, a magyarság és európaiság szintézisére való törekvés vonásával gazdagítja. Hitelt érdemlően bizonyítja: ezek az írók becsülettel helytálltak az embertelenség világában. Bár a szerző munkája bevezetésében mind az irodalomtörténeti, mind a kritikai értékelés igényét elhárítja, úgy érezzük, lehetetlen puszta dokumentumokat, adalékokat úgy föltárni, hogy azokból valamiféle „jelentés”, következtetés ne volna leszűrhető. Sőt az adatközlésnek az a formája, amely mindent a „nemzedék” 152 Szemle
