Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Rónay László: Szombathelyi kórus Budapesten
Szombathelyi kórus Budapesten Meglehetősen baljós körülmények között vendégszerepelt a Pákozdi Antal úttörőháziban Budapesten a KISZ szombathelyi Ifjúság Háza „Entzbruder Dezső” Kamarakórusa. Az előző napokon napsugaras tavasz köszöntött a fővárosra, a vendégszereplés idejére azonban visszatért ismét a tél, a nagy időváltozás meglehetősen próbára tette az énekesek hangszálait. Köztudott ugyanis, hogy a nagy hőmérsékleti ingadozás az énekesek réme: ilyenkor szoktak berekedni a legnagyobbak is, s a hatalmas várakozás csúfos bukásba torkollik. Nos, a Horváth Rezső vezette szombathelyi kamarakórus esetében ilyesmiről aligha beszélhetünk, nagy és megérdemelt sikert arattak Budapesten, legfeljebb az első néhány szám hangzott kissé elfogódottabban, de mihelyt elmúlott a vendég- szereplés és az „ismerkedés” kezdeti s bizonyára béklyózó izgalma, töretlen ívben szárnyaltak fel a hangok, s némelyik alkalommal valóban nagy és művészi élvezetet szereztek hallgatóiknak. Minden kórus és zenekar teljesítményének mérlegelésekor figyelembe kell venni hagyományait, azokat az adottságokat, amelyeket alakulásától magával hozott és tovább csiszolgatott. A szombathelyi kórus esetében nagyobb múltról természetesen nem beszélhetünk, hiszen 1965-ben, tehát mindössze három esztendeje alakult, de még ugyanebben az évben a keszthelyi hagyományos Helikon-ünnepségen Kodály Zoltán dicsérő szavai adták a mottót további útjukhoz. Ök maguk is jelképesnek érezték ezt az indítást, és azóta is azon fáradoznak. hogy egyforma hűséggel tolmácsolják a klasszikus kor remekeit is és az újabb magyar kompozíciókat is. A budapesti hangversenyen talán egy árnyalattal jobban sikerült a modem művek tolmácsolása, részben azért, mert a rekedtebb hangokat ezekben nem éreztük annyira, részben mert a kórus éppen hangi diszpozíciója miatt ezúttal a hosszabb, kitartott hangokat nem tudta egyenletesen megszólaltatni. Épp az első részt záró Pászti Miklós mű (a Garda Lorca verseire komponált Négy madrigál) jelezte, hogy a szombathelyi kórus szívügyének tekinti a kor magyar kórusművészetének hív megszólaltatását. A Fekete lány című kórus előadását minden vonatkozásban kiérlelt, megoldott produkciónak éreztük, nem véletlenül vette fel a Rádió Pászti művét épp e kórus tolmácsolásában. Ebben az első részben egyébként öt, nagyjából elkülönülő kórus-egység hangzott fel, közülük Willaert Arany idők-je, Morley Csalfa álomkép-e és Vass Lajos Firenze című kórusműve talán nem volt probléma- mentes: ezekben érződött leginkább a kórus belső feszültsége, s az előbb jelzett rekedtség. Nagyon szép, kiegyenlített előadásban szólalt meg viszont a két Kodály-mű, az Esti szellő és az Olasz madrigál IV. Ezek az alkotások egyébként alkalmat adtak annak megfigyelésére is, hogy milyen természetes szépséggel, természetes kitárulkozással szólaltatja meg a kórus Kodály műalkotásait. Kodály esetében egyre fenyegetőbb ugyanis az „akademizmus” veszélye. Ö az egész nép számára írta kórusait, mint ahogy az egész magyarság felemelésének szentelte életművét is. Éppen ezért nem helyes a Kodály-kórusok esetében kialakult és véglegesen befejezett előadási hagyományról, kánonról beszélni, amint azt sajnos sokan teszik. A szombathelyi kórus előadásában Kodály művének „.távlatait” is érezni, érzékelni lehetett, azt a nagyon mélyről — a történelem messzeségéből — fakadó vallomásos hangot, amely legnagyobb műveit is 148
