Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Rónay László: Szombathelyi kórus Budapesten

annyira megrendítővé és igazzá teszi. Ezt a megrendülést éreztük, míg a szombathelyi kórus előadásában felcsendült az Énekeljünk!, részben azért is, mert a címével és formájában is összefoglaló igényű alkotás Kodály szellemi végrendeletét is tolmácsolta.

Érdekes, jól hangzó alkotás Borgulya—Kövesdi Hajnalban című kórusa is, s bizonyára még szélesebben bontakozott volna ki a hangzáskép, ha a kórus altszólama nem bizonytalankodott volna előadása közben. (Egyébként a kórus hangzása teljesen kiegyenlített, s a rendkívül finom árnyalatok megszólaltatására is képes. A hangzás egyensúlya csak akkor billen meg, ha az alt szólam nem elég intenzív: ezúttal néhány alkalommal felvetődött bennünk a kérdés, nem volna érdemes-e megerősíteni létszámát. Igen értékes a szoprán szólam, holott ez rendszerint a magyar kórusok „Achilles-sarka”.)

A műsor első részében Kiss-Domonkos Judit két gordonkaművet adott elő. Az ő művészetét már a múltkor méltathattuk, amikor a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar kíséretében a Zeneművészeti Főiskola nagytermében játszott, ezúttal kivált tónusának bársonyosságára figyeltünk fel. Szabó Ferenc szólószonátájának előadása tetíhnikai szempontból is fogas feladat, ő azonban játszi könnyedséggel megbirkózott a mű nehézségeivel, s emellett érzékeltette a szonáta éneklő líraiságát, melyre már Szabó Ferenc művészetének első méltató ja, Tóth Aladár is felfigyelt, amikor így jellemezte a fiatal zeneszerzőt: „Ez a fiatalember szabadon énekel, pedig nagyon nehéz sors húzza le vállát.” Persze ez a szabadon daloló hang végeredményben megint egy korjelenség zenei megnyilvánulása: a magyar avantgárd megfékeződése, s annak a lelki felismerésnek tükröződése, hogy a mű mondanivalója az elsődleges. Szabó ezzel a művével rálelt a magyar zenei hagyományra (akárcsak Illyés ugyanekkor a Nehéz föld tompa jambusaibam az irodalmira), s azt szintetizálja a hagyományokkal (például az Allegro barokk motorikusságában). Egyszóval a Szólószonáta megléhetősen összetett mű, s örömmel hallgattuk Kiss-Domonkos Judit előadásában valamennyi részét hibátlanul kibomlani.

A műsor második részében két romantikus alkotás is megszólalt, két Schumann-mű, amelyek igen szépen, felszabadultan hangzottak. Érdekes újdonságnak számított Tran Le Van vietnami szerző A tó vize újra tiszta c. alkotása Horváth Rezső át- és feldolgozásában. A feldolgozásnak egyébként az a legnagyobb érdeme, hogy eredeti tökéletességében hagyta a mű hangulatát, amely idegen tájak üzenetét tolmácsolta, s egy egzotikus világra irányította figyelmünket, melynek zenei eszménye a mienktől eltérő ugyan, de az énekhangot éppúgy a humánum kifejezőeszközének tekinti, mint az európai ihletkor. (Talán igaztalan, hogy Horváth Rezsőről, a szombathelyi együttes karnagyáról itt szólunk s nem a bevezetőben. Az ő lelkes, odaadó, hozzáértő vezetése a legnagyobb biztosítéka a kórus további fejlődésének. Olyan, szuggesztív egyéniség, akinek vannak elképzelései a zenéről, és azokat mindenkor igen mértéktartóan, de határozottan és —• ez sem utolsó szempont — szép mozdulatokkal rajzolja a kórus elé. Talán manapság már elavult szó a „karvezető”, de Horváth Rezső egyik legnagyobb érdeme éppen ez, hogy vezeti a kórust, s vele együtt halad a zeneirodalom újabb magaslatai felé. Meg lehet érteni a két szerzőt, Balázs Árpádot —- két rózsaénefce szerepelt a műsorban •— és Pászti Miklóst, akik a hanverseny után elsőnek a kitűnő karnagyot köszöntötték hálás szeretettel.)

A második rész szólista szereplője Körmendi István, zeneiskolai tanár volt, aki remek ritmikával szólaltatta meg az Allegro barbarot. S mindjárt utána

149