Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pozsgai Zoltán: Békás
vagy ahol a répaíöldön sohasem ássa el magát a traktor. Itt bent, a faluban ki mennyivel segíthetne többet a lakosoknak? Ivóvíz van, az utak, utca rendben, az egészségtelen kutakat a tanács külön megjelöltette. A temetőt odábbviteti, föl a dombra. Mert fönt van egy szép kápolna, alatta sok kripta, s abban épek a Békási Békássyak koporsói, de a közeli, mélyebb temetőben nemrég vízbe tettek le egy koporsót. A hozzátartozók még most is borzalommal beszélnek erről. Hát most magasabban feküsznek már az új holtak, miint amilyen magas otthon az ágyuk volt, nehogy elmenjenek deszkástul a végtelen „alvilágba”. III. Bemegyek a termelőszövetkezet nagy istállójába. Azt mondja egy idős ember, hogy ő más vidékről való, de idenősült. „Mifelénk — mondja — azt tartják, hogy az állatnak az ember az istene. A jóisten adhat szép, erős testet az embernek, akár Sámson-félének is teremtheti, de teremthet alája sánta lábakat is. Mi meg éppen így tehetünk az állattal. Így tartottuk mi ott, ahonnan jöttem. De itt nem tarthatjuk így. Mert itt hiába teremtenénk szép testet az állatnak, ha nem lehet. Nézze meg, csupa csádé (sás) a szénánk, vizes, fekete a takarmányunk. A teheneket még csak javítjuk abrakkal is, de a növendékek olyan vékonyak, meg szőrösek a rossz takarmánytól, hogy majdnem elröpülnek!” Mondja, hogy rossz hely ez a Marcal völgye. Ide jön a víz a Bakonyból a patakokon a Marcalba, amonnan meg sokszor duzzasztja a Rába, de olykor még a Duna is. Aztán még a Hanság, a Fertő vize is elszolgál idáig. A többi igaz, de a Fertő, a Hanság alig. Annak nincsen erre lefolyása. Meg másfelé sem nagyon; ezért van az, hogy esőzések idején megnő, némelyik évszázadban meg teljesen ki is száradt már. A rómaiak útja Araboná- ból Sabáriába, nagy kerülővel, Musellán (a mai Árpáson) át vezetett. Kikerülte a Hanság kiterjedt mocsarait. De ott már mehetett, azon át errefelé már nem jött hansági víz. A Rába meg a Marcal völgye nem megy kölcsönvizért sehova. —• Vigyázzon —• szól rám egy ember a mezőn — arra vízbe ér! — Tudom. Valami nem hagy nyugton. Azt hallottam, hogy az utolsó birtokos, Vécsey Tamás, akié leányágon lett a földbirtok, ami nem a parasztoké volt, gazdagon élt itt. Nagyon jól ment neki. Aztán meg is értem a gazdagságát. Látom a mezőn, a vadvizek között egy régi uradalom körvonalait. Az utak, dűlők irányából, kutak helyéről. És látok egy nem túlságosan régi, de jól bevakolt, uradalmi árokrendszert is. Az ilyet könnyű megismerni. Az uradalmi árokrendszerekben kevés a híd. Mert nem kell minden kis föld végére egy, mert nincs kis föld, csak tábla. És nehéz szekereknek, vastag betongyűrűkből építették őket; a kisparaszt apró fahidakat rakott sűrűn. Minden világos: ez a harmincas években készült árokrendszer volt Vécsey gazdagsága. Aztán eszembe jut, hogy öreg Benki, meg amazok, akikkel egyszer eljöttünk ide a fizetségért, tulajdonképpen kubikolni jártak Vécseyhez. És nem akarta elereszteni őket télre sem. (Csakhogy a fertői nádaratás az időben valamivel jobban fizetett.) Aztán, hogy kérdem tőlük, mondják a békásiak is, hogy Vécsey állandó kubikosokat tartott. Tizet—tizenkettőt is. Az elődje nem, azaz ritkán. Ezt a vizet egyszer már rendezni tudták. De a földosztás itt nem csak a szegénynépen, hanem a békákon, gólyákon, meg a bíbic-madarakon is segített. Az ornitológusok a Sokorói dombok, a Szigetköz (pedig az vizes) a gönyűi Duna-mellék meg az Alföld tájékán számoltatják a gólyákat, mondják, hogy 135
