Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pozsgai Zoltán: Békás

II.

Ma Békásra járok gyakran, a hőgyészi úton, autóbusszal.

Ma már kimentek a divatból a hétköznapi, hosszú szárú bőrcsizmák, de nem azért, mert Békás vize mind fölszáradt, hanem azért, mert jobb az ugyancsak magas szárú gumicsizma, ez nem ázik át. Azt mondják, most jött a vidékre Csekő Ferenc agronómus, igen finom ember — már annak is van gumicsizmája. Járom a falut, mondhatnám úgy is, hogy az utcát, mert egy utca a falu, s látom, most is van még elég a vizes átokból. Az egy utca kilencvenhárom ház, két harangláb (a reformátusok, meg a katolikusok is külön építettek), a falu szélén a Békási Békássyak kastélya, most gyermekotthon, odább a régi uradalmi major, most termelőszövetkezeti. A középület még egy kis kultúrház meg egy kocsma, azaz bolt. Egy gumicsizmás menyecske vizet merít a kútból. Kézzel! így nyúl le a kútba a vödörrel, pedig van kútágas, kútgém, kútsudár, lenyúló vödörrel. Csakhát így is eléri a vizet, olyan magas. Békáson nyúlnak le a kutakba a legrövidebb sudárfák, meg a közeli Megyeren. Némelyik kútnak a tetején csap ki a víz.

— Jó víz az? — kérdem tőle. — Összefolyik azzal minden lé.

— Nem isszuk.

— Hát mit?

— Mélyvíz jön csövön a kastélytól, azt isszuk már.

— Az más!

— Inkább a házakat tessék megnézni, azokkal van nagy baj!

Végigmegyek Békás község mindkét házsorán és csakugyan furcsának találok valamit rajtuk, csak először nem jövök rá, mi a furcsaságuk, azon kívül, hogy több itt az öreg ház és kevesebb az új, mint a legtöbb faluban. A menyecske utánamszól: „Békáson nem nyikorog ám a szoba- meg a szekrényajtó, ezt elhiheti1!” Ezzel azt mondta, hogy nem száraz. Pedig az utca, az udvarok porosak, az útközépet megrakták kővel, a házak elejét szépen lerakatta a tanács •betonlapokkal. Végig! Csak azért alul itt van a víz. Azért is, mert a békásiak még hoztak is be a faluba. Akaratlanul! Négyszáz lelkes, kis falu ez, de bent, a házsorok között két tavat ásott. Az egyiket az 1800-as években. Földet „szedtek ki” a házak építéséhez. A másik tavat az I. világháború után ásták, a ,,FAX”-os házak építéséhez (földvétel-tavak). Jók lettek a ludaknak, kacsáknak, kenderáztatóknak, megdagasztani bennük a kocsikereket, ha mégis megszáradtak, bár itt a kerék sem nagyon száradt meg. A két földvétel-tó, a mezei vadvíz, a kútvíz most egymást táplálja, emeli, poshasztja, s ha por van is, a víz fölszivárog a házakba. (Az; is jó, hogy az utcai kövön, betonlapon nem törhet át a lábbeli alá.)

A fele Békás község lassan belenyomódik az anyaföldbe.

Nézem Tüske János házát, aztán Mátyás Antalét, szomszédjaikét, a többit. Meséli Mátyás Antal, hogy a szomszédjában, a szebbik szobában székestől elsüllyedt egy vendég, egészen az ülőkéig. Mit lehet itt tenni? Tölteni a szobákat, mind magasabbakra. De töltötték az utcát, a házak elejét is. De így már sok ház annyira eltemetődik, hogy az ablakuk a földig ér, a szobák gerendái alatt meg bujkálni kell. Hanem Csendes Béla most elbánik a talajvízzel. Űj házat épít, de úgy, hogy alul kőből, betonból rnásfélméteres talapzatot emel neki. így a szobájuk padlója olyan magasan lesz, mint a régi házak szekrényeinek a teteje. És még négy-öt új ház épül így. Csak ez az építkezés „eszi” a pénzt! Ami pedig itt kevesebb, mint ahol szőlőkarók regimentje masíroz föl a hegyre,

134