Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pozsgai Zoltán: Békás
Békás I.-—• Mégis mennyit adna érte? Száz pengőért nem érné meg? — Á! Nagyapám — Pápán voltunk a vásáron — szóba sem állt vele. Békási ember, mondta később, ettől tehenet nem vesz. Mintha csak azt mondta volna róla, hogy rühös, el kell kerülni, amennyire csak lehet. Akkor azt hittem, hogy a falu neve miatt kerülik a békásiakat. Nálunk a béka -— a Tóközben (Győr megye) — mindig az utálkozás kifejezője is volt. Ha egy leányra valamiért megharagudtak a legények, olyan májusfát állítottak neki, a kapuja elé, hogy szalagok, kendők helyett békákat aggattak rá. Az ilyen legtöbbször vénleány maradt. Ez az ember meg olyan faluból jött, amelyiknek Békás a neve. Van egy egész határrésze, az is: Békás. De ez mind semmi. A falu urasága meg kétszeresen is varangyos nevezetű volt: Békási Békássy. Táblabírákat is adott ez a család, ebből „kelt ki” Békásy Békássy, Vas megye egyik régi alispánja. Csak egyet nem értettem. Azt hogy nálunk a Tóközben (a Hanság nyúlványa) is volt annyi béka, hogy Békás környékén sem lehetett több. Vagy úgy áll a dolog, hogy a holló a hollónak mégis csak kivájja a szemét? Ám egyszer, amikor Békáson jártam, még abban a fatornyos világban, minden kiderült. A békási uradalomban dolgozott egy nyáron át néhány falu- beiim, rokonom, köztük öreg Benki István; kocsin jöttek a bérükért, s fölültem. Vadvizek közül indultunk hazulról, rossz, kátyús utakon, a fényes víz bökte a szemünket. Aztán száraz, dombos homokok, meg szép, fekete földek közt kocsiztunk, de egyszeresük megint vadvizek tengerébe értünk, alig vitt által út rajta Békásra. Itt valami kocsmai áldomás is volt, s azon a mieink, meg a bé- kásiak igen szerették egymást. Öreg Benki a vállára ütött az egyik, békási atyafinak: „Magának is olyan hosszú a csizmája szára, mint a mienk!” (Sok a víz, hosszú csizmaszár kell!) — Milyen volt a marcaltői vásár? — Megnézték a teheneink lábát — felelt öreg Benkinek a békási ember — aztán megette a fene az egészet. Hízónak vettek belőlük ... A lábát nézték. Mindig csak a lábát! Villányi Szaniszló, pannonhalmi, idős bencés-tanár írta a mi vidékünkről, Tóközről, a századforduló táján, ami Békásra is éppen ráillett: „Vásárokon a tóközi marhát sárga, iszapos lábukról, borzas szőrükről, s soványságukról már messziről meg lehet ismerni. A marhaszűkében azután földeiket is nehezen mívelhették, s a nyomorúság lön kenyerőkké . . . Egy falu többet is elláthat szénával... a gyakori áradásos évek azonban mégis lehetetlenné tették nagyobb anyagi emelkedéseket.” Öreg Benki a vállamra tette kezét, s mesélte a békásiaknak: ennek a gyereknek az apja testvérét meg elnyelte a mocsár! Meg se lett. József nevezetű volt, aztán, hogy ennek a neve megmaradjon, Józsefre keresztelték, aki gyerek későn született helyette náluk. 133
