Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Cs. Nagy István: A gyermekvers két művésze

bágyadoznak-perkölődnek az aszályban. Az esőváró élővilág rajzik egy újabb körképen. Nyári zápor bolydítja föl a tájat, minden élő élvezi a tisztára csutakoló zuhanyt. Zárókép: a felépült csatorna a természetszabályozó ember dicséretét csobogja. A versforma az eső szeszélyéhez igazodik: rövid sorok pattogása váltogatja a hosszabbak suhogását — nem égrengető lelemény, mégis dicsérnünk kell az üdítő ritmusformát, még mindig sok az andalító-gépies gyermekeknek szánt ritmusainkban. Kevés a kísérlet, még az olyan is, amely a szabályoson belül variál, hát még a szöveghez funkciotnálisabban igazodó. Hajnal Anna sem látásban, sem formában nem szenvedheti a sémák unalmát. Csak ebben az egy témakörben mennyi fantázia: a tiszta természetversekben, a szinte időjárási tényezőkkel szembesítő vershelyzetekben! Beleélő, mesehangulatú játék negyedfeles jambusokban, rímtelenül (Ég), gyémánt hideg és életigenlés (Téli Dunatáj), a tűzzel elvarázsolt Vas utcai aszfaltkályhás idill a télben, hó- lökésszerű (vagy hőhullámos?) ütem-tömbjeivel, 3X4-es tizenketteseivel (Hófúvás), a bűvölő gondolatritmusaival regölésig-szép poétikus varázslat (Hidegnek dicséreti), nem lehet betelni (micsoda színesztéziák!) a fénnyé, ízzé, illattá vált, érzékeket kápráztató hideggel:.

Édesebb a hideg édes cseresznyénél, szagosabb a hideg szagos szamócánál, csillogóbb a hideg csillogó csillagnál,

egzotikus természetvers az élővilág boldog lélegzésével, dzsungelek fülleteg hevével (Kaoba-fák), felnőttes-borongású őszi hangulatok (Esők), tán valami népi mondókából kipattant, groteszk humorú életkép (A szárazság).

Az állatversek fő motívuma -— különösen a mostani válogatás hangsúlyában — a gyengébb védelme, a szabadság- és boldogságvágy sugárzása. A gyermek számára a versek egész sora — a lélektan nyelvén szólva — a védettség, a biztonság érzését szuggeráija. Hajnal Anna egész gyermekköltészetének ez az érzelmi centruma, nevelői bázisa. Ilyen értelemben erkölcsi töltésűek, antropo- morfizáltak állatversei anélkül, hogy fabulásan moralizálok lennének. A versbeli állatok nem állatbőrbe bújt emberek, többnyire egyszerűen valóságos állatok, természetrajzi mivoltukban, de tanulsággal tárják föl magukat, s a társadalmi-erkölcsi analógia, szimbolikus sejtetés, második jelentés ebben a vers- csoportban nyilvánvaló. Ez elsősorban a csuka-versre érvényes. Ebben a nagyhal—kishal biológiai létküzdelmét ábrázolva a kishalaké lesz a gyermeki rokon- szén v-érzelem, nem a ragadozó csukáé, jóllehet a csuka veszélyhelyzetét is érzékelteti a vers, a veszélyek egész viszony-rendszerét. A régebbi változatban a csukát (a ragadozót) a családias, fészekrakó gólyával állította ellentétbe (A gólya meg a csuka). Most leválasztotta ezt az ellentétet, élesebben világítja meg a ragadozó természetrajzát (A csukáról). A legközelebbi rokon-vers példázatában a sündisznó-módszer megvéd a nagyugató, nagyvinnyogó kutyától (A sün- disznó és a kutya). A kiscsikó szájába adott monológ legközvetlenebbül fogalmazza meg a szeretet és oltalom igényét:

Anyám alatt aranyalom, tejet iszom, ha szomjazom, s anyám meleg oldalában melengetem gyönge hátam.

(A kiscsikó szól)

110