Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)

— Béke, béke. Francois — mondta Winter lord, és átlendült a kerítésen.

Fegyvertelenül érkezett, csupán a horpadt rohamsisak borította a fejét.

Francois kényszeredetten állt fel a nagy ellenfél fogadására, Winter egyből a tárgyra tért:-— Megvenném a macskát, Francois.

Francois hallgatott.

— A diófákról láttam, hármat már elvittek. Gondoltam, tudod arra gondoltam, kellene nekem egy macska.

Francois rázta a fejét.

— Szörnyű, mennyi macskáról álmodok. És mind nyávog.

Francois csak rázta a fejét:

— Ne haragudj, hogy krumplifejűnek csúfoltalak. És a macskát igazán nem bántanám, csak arra gondoltam, ha lenne egy igazim, a többi sem nyávogna álmomban.

Francois a fejét simogatta. Mióta kopaszra nyiratták, valóban nagyon hasonlított a feje a krumplira. Felül széles volt, alul keskeny és körös-körül hepehupás. Hiába pislogott a tükör előtt ájtatosan, hasztalan nézett mély bölcsességgel vagy harciasán, a feje krumpli maradt. Ájtatos, bölcs vagy harcias, de krumpli.

—• Mást nem mondtál rólam? Várj! — emelte fel a kezét, amikor Winter válaszolni akart. — Valami olyat, hogy zsiráf vagy kenguru vagy ilyesmi?

— Soha! — emelte esküre a kezét Winter.

— Nem kapod meg — mondta Francois.

Valami teljesen alaptalan gúnynevet szeretett volna hallani, amitől majd a krumplit sem kell komolyan vennie.

— Ügyse viheted magaddal — mondta Winter.-— Miért ne vihetném? — kérdezte Francois.

— Vonaton nem szabad macskát vinni. Hallottam, hogy egyszer egy macska megvadult, és összemarta az utasokat.

— Majd kalitkában viszem — válaszolta Francois.

Az állomás órájára nézett. — Indulnom kell — mondta és kiszedte a macskát az ólból.

■—- Nézd, Francois! — kérlelte Winter. — Én tényleg megváltoztam. Nem azért, de mások is mondták. Add ide kölcsönbe, aztán ha akarod, ősszel visszaadom.

— Hah! — mondta Francois zordan.

— Kölcsönbe, Francois — kérte Winter, és mert hevesen viszketni kezdett a kobakja, levette a rohamsisakot.

Francois elhűlve nézte az eléje táruló fejet. Siralmasan kopasz volt és rücskös, krumplibb minden krumlinál. Ráadásul hámlott is, mert felégette a nap, s a vakarástól pikkelyek málltak el róla.

— Az más — bólogatott megértőén. — Kölcsönbe az egészen más — mondta, és egy kis szomorúságot fújt ki magából. — Francoisnak hívják. És eztán legyen egyedül csak ő a Francois. — Megint szuszogott, fintorogva dörzsölte az orrát. — Tudod, rájöttem, macskanév. Azért hangzik úgy, mint a nyávogás. Szia, Winter — köszönt, és megcsókolta a macskát.

Szaladva ment át az udvaron, nem akarta, hogy lekéssék a vonatot. Francois mamája ugyanis, amióta azt a viszonylag egyszerű, mégis oly sok izgatott beszélgetéssel, sírással, vitatkozással, majd lassan lecsillapodó nehezteléssel járó kis műtétet elvégezték rajta, nem bírta a hőségben az utazást.

19