Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A pásztor mágikus tánca

senyre kényszeríteni”, — itt azonban egészen másról van szó. A költők legfeljebb elmennek vincellérnek — ilyesmit már látott a világ. De hol kap otthont az embert reveláló művészet, melyben ünnepi-rituálisán inkarnálódik az elérhetetlen utáni vágy, amely a természetest és tapinthatót emberfelettivé emeli?

Óvakodnunk kell a leegyszerűsítéstől. Századunk végső dilemmáját a technikához fűződő, s egyre szorosabbá váló kapcsolatunk jelenti, mert a gépi közvetítés határtalan lehetőséget rejt ugyan magában, ugyanakkor a természetes és nélkülözhetetlennek hitt esztétikum deklasszálódásának veszélyével is fenyeget, s ezzel a megértés és befogadás élményét teszi problematikussá. Mert minden megértés teremtő részvételt jelent, amelyben az apercepdó nemcsak befogadás, hanem eggyéválás is, nem a szemlélő passzív élménye, mechanikus tudomásulvétel, hanem cselekvő hozzájárulás, amely megkettőzi a befogadásra, várót. Ami szép, az nehéz — vallja Babits —, nem tárgyi-racionális feltételeiben, hanem egyetemességében, mert a szép mindig a teljesség reményét hordja magában, s Iha kevesebbel is beéri, ha kielégíti önmaga szórakoztató és felszínes befejezettségének látszata, már múlandóságának ítéletét is kimondta. Mintegy a természettel versengve létrehozni valami organikusát — tanítja Goethe —, hogy természetesnek és egyben természetfelettinek tűnjék, ez a feladat. Persze lehet másként is, könnyedén és iparszerűen, a dilettantizmus rutinjával, csak nem érdemes.

Elvesztettük kapcsolatunkat a természettel? A természet mindenesetre mást jelent, mint bármikor korábban: termelést, hozamot, gépet és vegyszert, s ami azelőtt életforma volt, most termelőerő, tehát közgazdaságtani kategória. A technika fejlődése mind nagyobb mennyiségi követelményeket állított a városok elé, ami közlekedési, ellátási problémákat hozott magával, újabb ösztönzést adva a technikának. A folyamat nem állt meg: egy-egy világvárosnak több lakosa van, mint kétszáz éve egész Európának. A természet meghittségéből csak a vasárnap délutáni kirándulás maradt, villamossal vagy autóbusszal a ligeti kocsmáig, s mindent pótolni kellene, madárdalt és jó levegőt, virágillatot és kikapcsolódást. Egyelőre alig akarjuk elhinni, hogy nem pótol semmit, nem is kell pótolnia: egy életformaváltásnak vagyunk tanúi és részesei, s ha computeren még csodálkozunk is, már nagyon természetesnek tartjuk, hogy a televízió, havi ötven forintos előfizetési díjért, lakásunkba szállít bűnügyi történetet, kormány- válságot, vietnami csatajelenetet és — természetesen — futballmeccset.

Észrevétlenül a technika pártjára álltunk, s az ellenhatásként jelentkező természetes és idilli, mely vigaszként még feldereng, valójában barbár és kibírhatatlan, faggyúgyertyával, füstölgő kályhával, a téli befőzés gondjaival és rossz közlekedésével. A többit már nem mi szabjuk meg; az önmagát gyorsító fejlődéssel a technika egyre több terhet vesz át tőlünk. Egyetlen mozdulat, s a fűtőtest árasztja a meleget, a csillár égői kigyulladnak, a hűtőgép hőmérséklete fagypont alá süllyed. S egy másik, egyelőre talán bonyolultabb mozdulat, és a computer verset ir, amilyent kívánunk, ünnepi ódát, szerelmes szonettet, helyzetdalt, a kívánt versmértékben és terjedelemben.

Könnyű feltételezni; egy jó computer jobb verset ír, mint egy rossz költő. Az ember, aki a gép mögött áll, hogy „betáplálja”, épp oly személytelen, mint maga a gép, s a produktum számára is meglepetés, hisz egy statisztikai való89