Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A pásztor mágikus tánca

színűség'-törvényt testesít meg. A computer „ihletett pillanatában” szárnyaló ódát költhet, ahogy egy rossz indítás gyermeteg gügyögést válthat ki belőle. De mindez a computer magánügye. A veszélyt a látszólag tökéletesen szükségszerű jelenti a szillogizmus könyörtelenségével: a szépség racionális fogalom — a szépséget reveláló műalkotás szabályai megfogalmazhatók = objektív tények az objektív matematika jármába foghatók.

A vigasz jogos: a legrosszabb költő is jobb verset ír, m:nt a legjobb computer, még akkor is, ha alkalmi kísérletünk nem ezt bizonyítja. Mert a szerző megjelölése nélkül megmutatom az épp kéznél levő olvasónak Max Benise professzor computer-versét, s melléje — merítsünk a legdivatosabb forrásból! — André Breton egy költeményét. A rettegve várt eredmény bekövetkezik: nem tud különbséget tenni. Jó a computer-csinálmány? Teljesen közömbös. André Breton ejt inkább bámulatba, mert — a jelzőktől nem kell félnünk — zseniálisan megsejtve a jövőt, igyekezett a gépi szemlélethez hasonulni, s úgy látszik tökéletes sikerrel.

Elmélkedéseink messze vittek, talán egy lépéssel tovább is, mint szerettük volna. Mert az eredmény, ha feltehetően időlegesen s egy vitatható irodalmi irányzat divatba hajszolt képtelenségében is, de a computert igazolja, vagy legalábbis kérdésessé teszi a költő szerepét, akinek hovatovább csak egy idejétmúlt póz marad, miközben növekvő részvétlenség mellett deklamálja Victor Hugo patetikus sorait: „Peuples, écoutez le poete, Écoutez le reveur sacré!” Max Bense professzor pedig a computerre mutat: ecoe poéta, ime a szent álmodozó. Mégis méltánytalanok lennénk, ha a stuttgarti computerben megtestesült problémát a tudományellenesség medrébe igyekeznénk terelni. A kérdés egyébként sem mai keletű. Az első atombomba utáni világrémület fogalmazta meg először, szembeállítva a tudományt az etikával, s 1947-ben egy UNESCO-konferencián, az egyik legilletékesebb, Frédéric Joliot-Curie jónak látta, hogy ,,a tudomány csalárd kihasználásáról” beszéljen. Most új fogalompár, a tudomány és esztétika szembeállása jelent meg, s a homo humánus jogos aggodalommal kérdezheti, hová lesz az ember, akinek léte egyformán jelent hagyományt és jövőt, s embersége rangját csak a szellem nemességétől és szabadságától remélheti. Egyszerű lenne Spengler „történelmi logikájára” bízni magunkat, s „a történelem metafizikai szerkezetéből” olvasni ki az elkerülhetetlen vég drámai jóslatát. Egyébként is, amíg a homo humánus maga választott szabadságát állíthatja szembe a valósággal, kockázatos és céltalan elöregedésről, befejezettségről beszélni. Korunk, épp a humanitás eszményéből nézve, nem a befejezettség illúzióját kelti, inkább egy új kezdetet sejtet, a lehetőség végtelen gazdagságával, melytől kár lenne megtagadni a versíró computer játékos örömét. De mit is akarunk hát? Az emberi méreteken túlnőtt technikát nem lehet megsemmisíteni, s értelmetlenség is lenne törvénybe iktatni a computer-versek tilalmát. A vitathatatlan veszélyt más jelenti, a géphez hasonuló ember, akit Breton-praecomputer testesített meg, s a szellem szabadságának feladásával fenyeget. S ez már nem életforma-váltás, hanem az egyetlen lehetséges és érdemes emberi életforma feladását jelentené. Tudomásul kell hát vennünk. De azt is, hogy ezzel a jövőre nézve szaporodtak feladataink.

90