Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A pásztor mágikus tánca
Beleköthetnénk jelzőkbe, fordulatokba, kifogásolhatnánk megoldásokat és ritmust, de — jöbib híján — tisztelnünk kell a gép intuícióját, s természetesen a véletlen szeszélyét is, amiért épp ez s nem egy másik szó „jutott eszébe”. Esztétikai méltatását egyelőre hagyjuk, előbb ide iktatom fordítását, melyet — nem lévén kéznél computer — magam voltam kénytelen megcsinálni. Fordítói megjegyzésként csak ennyit: hagyományaink köteleznek, hogy megőrizzük az eredeti formát, ehhez tartottam magam. A gép nem ismeri a nagybetűket, s bár teljességgel érthetetlen, hogy miért épp a nagybetűket nem ismeri, ezt is tiszteletben tartottam. esőznelc a vidám álmok. a szív megcsókol egy fűszálat. a karcsú kedves a zöldbe olvad. a távoli mind messze van és bánatos. a rókák csendben alszanak. fényeket becéz az álom. földön jár az álomteli alvás. ahol ez a fény vibrál, vacog, ami kedves. mágikus táncot lejt egy gyönge pásztor. A vershez többféle megjegyzést fűzhetünk. Mindenekelőtt illik csodálkoznunk, hogy a gép viszonylag értelmes sorokká formálta a szavakat, tehát tudott gazdálkodni a rendelkezésére álló szókinccsel. A merészebbek távolabbi következtetéseket is megkockáztathatnak, titkos értelmet kereshetnek a sorokban és; á sorok mögött, hivatkozhatnak a lélek sejtelmes rezdüléseire, amit a gyönge pásztor mágikus tánca érzékeltet, s még nagyon sok mindenre. Hajlam s nem. utolsó sorban kultúra kérdése, ki milyen magyarázatot fogad el, s egyáltalán hajlandó-e magyarázatokba bocsátkozni, ami már önmagában is ennek a gépi- esztétikai kísérletnek jogosságát igazolja. Amit azonban föltétlenül el kell ismernünk: olyan ez a vers, mintha ember írta volna, vagy pontosabban: a szürrealista félreértésből fakadó versek kísértetiesen hasonlítanak ehhez a csinálmánjdioz — ebben a megfordult értékrendben már nem a verset kell emberi mértékkel mérnünk, hanem az emberi terméket kényszerülünk egybevetni a gépivel. Gép és ember közös csodája: amit a technika bűvöletében élő kor diktál, a mesterséges-művihez közelít, a be nem vallott ideálhoz hasonul, s ebben a játékosan félelmetes kölcsönhatásban egymás kiegészítői, részei lesznek. Mert a gép, midőn átvesz emberi tulajdonságokat, egyben az embert is feljogosítja, hogy a gép játékszabályaihoz igazodjék, mely többé nem cselekedeteinek tükre, hanem ideálja. A különbség elmosódik, a határok elvesztik szellemi-érzelmi jelentőségüket, az aperoepció nem a lélek élménye már, hanem csak a tények regisztrálása, s ebben a láncolatban a stuttgarti versszerző gép nem technikai csoda, .kispolgári álmélkodást kiváltó látványosság, hanem a szellem ijesztő tartozéka, mely nem pótolja ugyan az emberi tevékenységet, de helyettesíteni tudja, s növekvő árnyéka egyre jobban eléri a jövőt. A távolban pedig, immáron nem is elérhetetlen messzeségben, mágikus táncot lejt egy gyönge pásztor. A Kölner Stadt-Anzeiger, amely több lappal egyetemben Max Bense professzor gépi költeményét közölte, megnyugtatásul azt írja, „senki sem akarja az amúgy- is szűkösen élő művészeket még az elektronikus adatfeldolgozó gépekkel is ver88
