Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Sajnovics János és Hell Miksa vardői útja

dulat a különben válságos [kritikus] körülmények között. Ameddig élek, hálás szívvel fogok visszagondolni erre a csodára. Utána tiszta maradt az égbolt. A beálló napfogyatkozást is pontosan észlelhettük a délkörön. Délután ismét meghatároztuk a megfelelő napmagasságot, de alighogy elkészültünk, rögtön borzasztó vihar támadt északon, a legsötétebb felhőkkel borítva az eget, a földet és a tengert egyaránt. Azóta, noha már 6-a van, a Napot nem láttuk. A többi csillagász sorsáról semmit sem tudunk. Angőlországiból ugyanis áprilisban ketten érkeztek ide, az egyik az Északi-foknál akart észlelni, a másik a Spitzber- gákon; az Isten kegyelme kísérje őket a dühöngő tengeren e borzasztó égöv alatt.”

Az expedíció egyéb eredményeit és vizsgálódásait (a földgolyó sarki horpadása, idő- és tengerjárás, napfogyatkozás, az északi szárazföldek emelkedése stb.) nem részletezem, csak annyiit jegyzek meg, hogy hazafelé jövet magától értetődően folytatták megfigyeléseiket, s mintegy fél esztendeig időztek Koppenhágában. Ez idő alatt írta meg s ugyanott adta ki Hell Dissertaüóját, Sajno- vics pedig a Demonstratiot.

Nekünk, magyaroknak természetesen az utóbbi mű minden más eredménynél fontosabb, s ennek története érdekel elsősorban. Most tehát erre térítem a szót. Mint már jeleztem, a nyelvrokonság ténye nem volt merőben új felfedezés; Pinzger szerint Hell két kortársának, Büsehingnek és Scheffernek enciklopédikus munkáiból merítette a finn-ugor nyelvrokonság eszméjét, maga Sajno- vics a Demonstratióbacn számos tudóst sorol fel, akik e nézet mellett foglalta/c állást. Sajnovics, Pinzger, Zsirai és más (lexikális) források nyomán az alábbi nevekre utalok röviden: elsőnek Enea Silvio de’ Piccolomini, a későbbi II. Pál pápa említi a szkita—jugor—magyar nyelvrokonságot (1458), reá hivatkozik Turóczi János (1488) és Bonfini (1486—1502); a lengyel Mathias Mlechcw Oroszországról írott és Thurzó Szaniszlónak ajánlott művében gyűjtött egy'be számos magyar vonatkozású adatot (1518); feljegyzendők még: az osztrák Sigmund Herberstein (1549), a cseh Amos Comenius (1631), a német Paul Oderborn (XVII. sz), az erdélyi szász Johann Tröstler (1666), a svéd Georg Stierhielm (1671), Leibniz (1690 k.) és munkatársa, Johann Georg Eckhart (1723), a hollandus Nicolaus Witeein (1705), a svéd Olaf Rudbeck (1717) és Philipp Johann Strahlenberg (1730), a német Johann Fischer, végül a magyar Torkos József (1747) és Hahnágyi István (1769-ig vezetett naplójában).

A nyelvrokonság kérdése tehát ismeretes volt tudósaink előtt, s tanulmányozását, sőt eldöntését — lehetőleg ott a helyszínen — eleve beillesztették a munkatervibe. Mert ahogy Sajnovits utóbb helyesen rámutatott: a döntésre vagy született lapp hivatott a magyarok között, vagy pedig született magyar a lappok között. Azt is elmondja Sajnovics a Demonstratio ban, hogy Hell egyre sürgetően buzdította a kutatásra, mert az ő idejét a csillagászati megfigyelések és egyéb tennivalók teljesen lekötik. Többek közt ez is bizonyítja, hogy Hell nem a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt bízta a lapp-kérdés kivizsgálását Sajnovicsra, hanem mert maga nem ért rá. A munka azonban nem ment köny- nyedén, Sajnovics elpanaszolja, hogy volt ugyan dán nyelvű lapp szótára és nyelvtana, de a helyes kiejtést egyikből sem lehetett megállapítani. „Megvallom — írja —■, kétségbeestem, s hogy ne tétlenkedjek, más egyébbel foglalkoztam. De tisztelendő Hell Atya folyton hangoztatta, hogy ezt a kutatást nagyon szívén viseli, és igen fontosnak tartja; ösztökélt s újra meg újra buzdított, sőt hogy megmutassa, mily nagyra becsüli ezt az ügyet, némely órákban meg-meg- látogatott, elővette a szótárat, kikereste a szavakat, megmagyarázta őket a dán szótárból, és segíteni kezdett munkámban.” Megemlíti még, hogy útjuk közben,

84