Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Sajnovics János és Hell Miksa vardői útja

kiadta a Halotti beszéd teljes szövegét (a felfedező Pray csak részleteket közölt). Rendje eltörlésekor egyetemi tanár lett Budán, s az ottani csillagvizsgálóban működött; csillagászati munkái számunkra nem jelentősek. 1785-ben halt meg.

Felvetődik a kérdés : miért írta ez a két lelkes, hazaszerető magyar ember minden munkáját latinul, sőt leveleit és Sajnovics még útináplóját is ezen a nyelven? Aligha tehettek mást, az időben még mindig a latin volt az európai tudományosság (és a magasabb oktatás) nemzetközi s legjobban kidolgozott nyelve, kiműveltébb nemcsak a magyarnál, hanem például a németnél is. Ezért írta latinul Pray György magyar történeti munkáit (1763—1779), Katona István 42 kötetes magyar történetét (1779—1817), Révai Miklós magyar nyelvtanát (1803—1806). Az összes egykorú tudóssal együtt mind Hell, mind Sajnovics ezen a nyelven nyertek oktatást, sajátították el tudományaikat. Emellett rendi nyelv volt, a Jézus Társaság különféle nemzetiségű tagjai latinul érintkeztek, leveleztek egymással, s így szinte magától értetődik, hogy Sajnovics útinaplóját szintén latinul írta, nemcsak a felvetődő tudományos témák miatt, hanem azért is, hogy rendtársainak vagy fölötteseinek bemutathassa.

Nos, ezt a két férfiút hívta meg 1767 augusztusában Dánia és Norvégia fiatal, tudománykedvelő királya, VII. Krisztián a nevezetes Vénusz-átvonulás megfigyelésére. Helyesebben csak Hellt hívta meg — a protestáns uralkodó a jezsuita tudóst — éppen európai hírneve és tekintélye alapján, de Sajnovics csatlakozását is örömmel fogadták. A király fedezett minden költséget s adott meg minden technikai segítséget hatóságai útján az utazás és a tudományos vizsgálódás megkönnyítésére.

Az út két teljes esztendeig tartott, s szabályszerű, nagy felszerelést és számos segéderőt igénylő expedíció volt. Sajnovics naplójában tüzetesen leírja a nehézségeket, amik kivált az északi tájakon és a zordon időjárás miatt egyre növekedtek, sőt életüket is veszélybe sodorták nemegyszer az alig járható hegyi ösvényeken, majd a viharos tengeren. Olyan helyeken kellett átvergődniük, ahol a primitív kétkerekű, egylovas kocsiknak „szinte lehetetlen volt fel nem fordulniuk” a meredek sziklafal és a tátongó mélység közt vezető ösvényeken. ,,Ó, ha ebben a kétségbeejtő helyzetben egy percig is láttak volna a bécsiek — írja Sajnovics —, örökre lemondtak volna a reményről, hogy valaha viszontlátnak bennünket. A háborgó tengeren egy helyt kis híján elsüllyedtek, a hullám már átcsapott a hajón, melyet csak a kedvező szélirány mentett meg attól, hogy a parti sziklákon darabokra törjön.

Rövidre fogva a szót: 1768. április 28-án indultak el Becsből, útjuk Prágán, Drezdán, Lipcsén, Hamburgon, Lübecken, Koppenhágán, Krisztimén (Oslóm) át vezetett, s július 30-án érkeztek meg Trondhjembe, ahol hajó várta őket. Felszerelésük egész hajórakományt tett ki; augusztus 22-én vágtak neki a tengernek, és számos vihar, veszteglés meg egyéb kalamitás után, október 11-én végre befutottak Vardő kikötőjébe. így tehát csupán odavezető útjuk öt és fél hónapba telt. Azonban alaposan kihasználták, mindenütt felkeresték a jelesebb tudósokat, megnéztek minden megnézhető nevezetességet, tudományos gyűjteményt, megfigyelték a tájakat, a lakosságot, a növény- és állatvilágot — kivált: a tengerit (héring-ívást, bálnákat, cápákat, fókákat) —, a természeti tüneményeket (északi fényt, tengeri villódzást), lépten-nyomon csillagászati méréseket, földrajzi helymeghatározásokat, meteorológiai észleléseket végeztek, kagylót, csigát gyűjtöttek, tengeri sünt s egyebet boncoltak, végül, de nem utolsó sorban a lappokat és nyelvüket tanulmányozták, főként persze Sajnovics — erről alább, részletesen szólok.

82