Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Fázsy Anikó: Éjszaka (elbeszélés)

römpölésében ez senkit nem zavarhatott, de aztán ezt is abbahagyta. Az idő múlásával már izomlázat sem érzett a hajlongás miatt, maga is szinte személytelenné vált, közvetítővé. Hajladozása az üres üvegekért és a csarnok túlsó végében mások hajladozása a téliekért volt az egyetlen emberi mozdulat, s ez is teljesen felesleges és ideiglenes, hiszen csak addig volt rá szükség, amíg ki nem találnak egy még ügyesebb gépet, amely nemcsak üvegeket mos, sörrel tölt meg, ellenőriz, lezár és címkéz, hanem eleven emberi karként maga nyúl a ládákba az üvegekért s végül maga helyezi vissza őket. Néha már úgy érezte, hogy ő már nem is ő, hanem a gép egy része, hiszen olyan ütemesen, gondolattalanul hajladozott nyolc órán át, mintha csak egy alkatrész lenne. Mennyi értelmetlen mozdulat! Sokszor úgy tűnt, hogy a munika mozdulatai, az ütemes hajladozás álom csupán s az igazi élet éjszaka kezdődik, amikor gondolatai szabadon csaponganak tér és idő korlátain át s bár a bánat nyomasztóbb éjszaka, a valóban átélt vagy csak elképzelt események között nincs semmi különbség, vágy és valóság varázslatosan keveredik és talán kárpótol a nappalok szürkeségéért.

Kettőt ütött az óra. Mégis fel kell kelni az altatóért. Kidugta a lábát a meleg takarók alól, de gyorsan visszahúzta — túlságosan kihűlt a szoba. Ekkor hallotta meg a lépéseket. Becsapódott a liftajtó, a lépések zaja egyre közeledett, többen jöttek fel, már a fal mellett hallotta őket. Éppen azt próbálta elképzelni, kik lehetnék, amikor a lépések váratlanul megszűntek az ajtaja előtt. Kopogtak. Megdermedt. Ez tévedés. Valaki eltévesztette az ajtót. Halk beszéd szűrődött be, erősebben kopogtak. Nagyot nyelt. Valaki bekiabált:

— Te vagy az a magyar lány?

Villanyt gyújtott, magára kapta a pongyoláját s kinyitotta az ajtót. A folyosón egy idegen lány s a házmester fia állt. A lányon fekete, feszes nadrág volt s eperszínű pulóver. Túl könnyű öltözék ilyen hidegben. A lány megint megkérdezte:

— Ugye, te vagy az a magyar lány?

— Én — mondta. Furcsán csengett ez az ,,én”. Furcsa volt annyi idő után újra megszólalni magyarul. A fiú jó éjszakát kívánt és elment.

— Milyen hideg van nálad! Miért tartod nyitva az ablakot? Edzed magad már te is? Azt hittem, végre nálad melegebb lesz. — S mintha otthon lenne, becsukta az ablakot, felvett egy banánt az asztalról, beleharapott. A tükörnek nyelvet nyújtott: — Fúj, de ronda lettem ebben a hidegben. Van rúzsod? — S máris belenyúlt a tükör alatti ikisszekrény fiókjába, kihányt mindent, gondosan kifestette a száját és a szemét, a banánnal ráült az ágyra s mint egy köpenyt, magára terítette a dunyhát. — Mit állsz ott, csukd be már az ajtót! Nem ismersz?

Eddig szinte megbűvölten figyelte, milyen magától értetődő természetességgel tesz-vesz, fecseg ez az idegen lány. Ki lehet? Találkozott néhány magyarral a városban, kezdetben járt a heti összejövetelekre, de újdonsült ismerőseiről mindig (kiderült, hogy jobb lett volna elkerülni őket. A lány ismerősnek tűnt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Most az ágyon a fény jobban megvilágította az arcát, rögtön ráismert. A Rex előcsarnokában a félkilences előadásra várt, amikor betört vagy tíz fiú és ez a lány, bedobtak egy pénzdarabot a zenegépbe s a falhangzó rock hangjaira táncolni kezdtek. A fiúk, főleg olaszok, de volt köztük egy-két magyar is, körbeállták és sorba pörgették a lányt. A mulatságnak egy rendőr vetett véget, akit a szemtanúk, tisztes svájci állampolgárok hívtak oda. S egyszer Szent Istvánkor látta, a hagyományos magyar misén, ahol feszes nadrágban ment ki áldozni, s amikor a helyére vonult, szent

36