Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Fázsy Anikó: Éjszaka (elbeszélés)

■dolgok helyett minden férfi a lány szabadon ringó, hatalmas kebleit bámulta a tapadó pullover alatt.

A lány gondtalanul rágcsálta a banánt, a héját bedobta az ágy alá.

— Van még valami kajád? — kérdezte. — Ne állj már olyan szélütötten, ülj le!

— Egyáltalán hogy kerülsz ide? — szólalt meg végre.

— Na, ez egy jó sztori! Csak előbb megeszem ezt a csokoládét! Ezek a svájciak teljesen őrültek! Bánom már, hogy idejöttem. Először Amerikába akartam menni, de amikor a linzi lágerben összeszedték a csoportot, kórházban voltam. A srácokkal lementünk a pincébe szalmazsákot tömni, ,az egyik hajku- rászni kezdett, én meg beleestem egy csatomanyílásba. A lábam feldagadt, estére már lépni se tudtam. Éppen sorbaálltam, mert a Vöröskereszttől érkezett szállítmány, mindenki ott tülekedett, hatalmas kazlakban állt a cipő meg a ruha. Már M is néztem magamnak egy kabátot, messziről egész jóinak látszott, amikor kiestem a sorból. Rögtön kórházba vittek s köziben elment az amerikai transzport. A következő meg csak két hónap múlva indult. Mehettem volna Ausztráliába, de oda nem volt kedvem. Túl messze van. Nehezen lehet onnan hazalátogatni a saját kocsival. Mert arra megesküdtem, hogy két év múlva csodát lát a Nagyfuvaros utca. Autótülkölés, mindenki az ablakba, odagördül a ház elé egy hófehér Cadillac s ki száll ki belőle nerdbundában, gyémántkarkötőkkel? Én. Meg fognak őrülni! Az öreglánynak viszek majd egy télikabátot, bundabéléssel, ne fázzon már abban az ócska lódenben, meg egy valódi villany- tűzhelyt. — Pár percig elmélázott ezen a szép látványon. — Na, de nem ezt akartam mesélni. A lágerben nem volt kedvem még két hónapig hervadni, jött valami bizottság Svájcból, ujjlenyomatokat vettek, fertőtlenítettek s indulás. Te gondoltad volna, hogy ez ilyen ócska hely? Az embert nem hagyják élni. Beraktak egy konzervgyárba. Mivel kiskorú voltam, apácáknál adtak szállást. Négy tahó lánnyal voltam egy szobában, valahonnan Bern mellől jöttek, állandóan engem bámultak, mint a panoptikumot. A gyárban háromszáz frankot kerestem. Százötven volt a koszt, ötven az ágy, pedig albérletet negyvenért is lehet már kapni, de nem engedtek elköltözni, a maradékból jól kiöltöztem. Azt láttad volna, amikor megjelentem az új szerelésben. Kicsődültek, egymásnak mutogattak, a főapáca károgott, mint a tyúk, a szeméttárolóból behozták az eldobott melegítőmet, amiben addig jártam, ki gondolta volna, hogy még a szemetet is áttúrják, tán azt hitték, elteszem emlékbe a rongyos bugyogómat. Végül behívattak a Vöröskeresztbe. Ott valami magyar grófnő van, lila hajjal, roppant finom és előkelő. Azt mondta, legyek egy kicsit szerényebb, a svájciak nagy anyagi áldozatokat hoztak a magyar menekültekért, összeadták a nélkülözhető ruháikat meg háztartási eszközeiket. Mondom neki: de én olyan cipőt kaptam, hogy még otthon is szégyellném hordani s egy kinőtt pullóvert, annál már jobb a melegítőm, de örökké abban sem járhatok. Azt mondja: nem baj, húzzam meg magam, mégsem lehet őket megbántani azzal, hogy ilyen feltűnően kiöltözködöm, mikor ők a saját holmijaikról mondtak le és különbem se felejtsem el, hogy menekült vagyok. Erre azt mondtam, hogy csinálok az ócska vackaikra, a pénzemet pedig arra költőm, amire akarom. Erre azt mondta, hogy közönséges vagyok. Erre megint mondtam valamit, mire sikoltozni kezdett, hogy ő ilyen hálátlan, elvetemült teremtést még nem látott s majd lesz rám gondja. A szentnénikhez nem akartam visszamenni. Szerencsére, találkoztam a Popey- jel, még a Mátyás térről ismerem. Elmesélte, hogy éppen munka nélkül van, kirúgták a sörgyárból. A haverjával elhatározták, csinálnak egy kis mellé'k37