Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Fázsy Anikó: Éjszaka (elbeszélés)

dalán zöld girland futott körbe, ilyen kancsót látott a lány kezében is, mikor ez hanyagul, fekete komlbinéjában vízért ment. Másfél éve, mióta itt lakik, gyakran látta a lányt, először köszönt is neki, de a lány csak bizalmatlanul végigmérte. Azóta már tudja, megszokta, hogy az ilyesfajta megnyilatkozást itt nem udvariasságnak, hanem tolakodásnak tekintik s most már maga is megütközne azon, ha a folyóson bárki is köszönne neki, csak azért, mert véletlenül egy helyen laknak.

A többi lakót nem ismeri. Éjjel néha hallja lépteiket, az ágya melletti fal közös a lépcsőházzal; a nehéz férfilépték vagy a szapora kopogású női cipők elhaladnak az ajtaja előtt, kulcs zörög egy zárban, felkattintják a villanyt, a lépések megint közelednek, a vécében csobog a víz, egyre öblösebben, ahogy telik a kancsó, mosdótál; zuhog a tartály, a lépésék távolodnak, újra csörög a kulcs. A szobák halk neszei nem hallatszanak be. Gyakran párosával jönnek az ismeretlen lakók, fojtott viháncolás szűrődik be, óvatos léptek, sóhajok, aztán egy szoba mélyén ezek a hangok is elvesznek. Néha megpróbálja elképzelni mi történhet ott a csendben, egy idegen szoba sötétjében, de képzelete oserbehagyja s az utoljára látott film szerelmes jeleneteinek képei jutnak csak eszébe.

Az ágya ugyanúgy áll, mint otthon, a halápi szobában. A nyitott ablakon át ott is bebámult éjszaka az ég s holdtöltekor a hold fakó fénye ezüst porral hintette be a bútorokat. A kőbányába vezető út mellett a galagonyabokrokra is ezüst hálót dobott az éj. A délutáni műszak munkásai ott mentek el az ablak előtt, fáklyájuk fénye bevilágított, bakancsos lépteik, beszélgetésük egyre távolodott, ahogy mentek lefelé a hegyről, egy-egy nevetés élesebb hangja visszagyűrűzött még, aztán csak a tücskök ciripeltek.

Most egyet ütött a Pérolles templomának órája, jól ismerte hangját. Ma megint nem fog aludni. Tulajdonképpen az éjszakákat jobban szerette, teljesebbnek érezte, mint a nappalokat, éjszaka minden megváltozott, jelentőségteljesebbé s egyben titokzatosabbá lett, tárgyak és jelenségek rejtett tartalommal telítődnek s talán csak a varázsszót kellene ismerni, hogy kinyilatkoztassák titkukat. Sokat gondolt arra, milyen jó lenne megváltoztatni az élet megszokott ritmusát. De reggelenként a vékker csörgése felriasztotta, kihajtotta az ágyból. A gyárba mindig utolsónak étkezett, a többieket már a csarnokban találta vagy jó időben a nyílt kifutón, fehér overáljukban ott ültek sorban a felfordított söröslódákon s várták, hogy végre megkezdhessék a munkát. Hét előtt tíz perccel már mindenki a helyén ült vagy állt a szalag mellett s hátukat előre hozzáillesztették a munkához. Hétkor megszólalt a duda, a művezető megindította a futószalagot, az elülső raktárból csörömpölve érkeztek a sörösládák, tele piszkos üveggel. Hárman álltak a csarnok elején a mosógép mellett, hatosával szedték ki a ládából az üvegeket, ráfektették a gép fabordázatára, egy keresztben futó léc besöpörte valamennyit a gépbe s máris kellett rakni a következőket. Az üres ládák továbbzörögtek a szalagon, a csarnok végén megint előbukkantak az üvegek, a hatalmas, egymáshoz kapcsolódó gépszömyek másodpercenként köpték ki magukból a kimosott, sörrel töltött, lezárt és címkézett palackokat, s a futószalag eltüntette őket a hátsó raktárban. Nyolc órán át egyfolytában jöttek és mentek a ládák az üvegekkel. Hány mozdulat, lehajlás, szorítás, karemelés nyolc óra alatt? Hány ezer üveget emelt fel vajon naponta? Eleinte beszélgetni próbált a szorosan mellette álló két másikkal, de kelletlen, rövid válaszokat kapott, később csak megrovó pillantásokat: minek itt beszélni? Kezdetben énekelni próbált, hiszen a ládák zörgésében, az üvegek csö35