Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
FARKAS IMRE Francois nem először figyelte meg, ha nappal néz he a résen, néha percekig is várnia kell, míg végre felizzik a nyolc golyó. Nem egyszerre gyúlnak ki, és nem is azonnal ragyognak teljes fénnyel, de nem kell sokáig kucorogni, indulnak hamarosan. Az szinte minden alkalommal előfordul, hogy valamelyik hiányzik, az sem ritka, hogy egymás fölött világítanak, de mindig párosával, mint a lidércek. Sokáig vakarta a fejét, míg kisütötte, hogy a lidérc nem jó, s elnevezte a fényeket szent szkarabeuszoknak. Később arra gondolt, a szent szkarabeusz sem megfelelő. Egyáltalán nem bizonyos, hogy azok örök életükön át párosával járnak. De ekkor már jól benne haladtak a nyárban, jöttek a gondok is szépecskén, s az utazás előtti napokban Francois már csak egész egyszerűen macskaszemeknek nevezte azokat a korábban titokzatos fényeket. Ekkor már arra sem haragudott volna, aki őt egyszerűen csak Faragónak, és nem Francois királynak szólítja. Csakhogy nemigen szólították sem így, sem úgy. Ki szólította volna? Ugyan ki! Elsőnek Aramis lépett le. Erdélybe utazott a nagymamájához. Valameny- nyien kikísérték a vonathoz, de nem sokáig integetett. Biztosan elhívták az ablaktól a szülei, s Aramis olyan. Elkomolyodik, ha rászólnak, s ha hívják, egyből odamegy. Athos edzőtáborba vonult a vívókkal. Előző este még találkoztak, de már nem lehetett vele komolyan beszélni sem a Romról, sem a macskákról. Olyan volt, mint egy idegen lovag. Talán, mert bohóc szeretne lenni, de az apja nem engedi. Egyre csak hűvösein válaszolgatott, és iszonyú fehér zsebkendővel törölgette a homlokát. D’Artagnant — amióta elsült kezében a pisztoly — ki sem eresztik a lakásból. Ledobja a macskaeledelt, s már húzódik is vissza az ablakból. Tábornoki váll-lapokat csinált magának, de nem viselheti. Lefokozta és jegyzőkönyvet vett föl az elsülésről az apja. Porthos csak vihog a falon, ha arra járnak, s nem hagyná félbe a munkát egy percre sem. Tárcából gyújt rá, töcsnek csúfolja őket, egyszóval felvág, mióta kőműves lett belőle. És ma útrakel ő is. Este utaznak, mert a szülei nem szeretik a hőséget. Eddig minden évben az volt a legnagyobb öröme, ha falura mehetett, de ma félve gondol az indulásra. Mióta kilépett a kertészettől, állandóan a macskákat árulja, de kinek kell ma macska! Komolyan. Kinek? Kiment az utca végére, jobbra-balra nézelődött, s mert senkiit sem látott macskavásárló szándékkal közeledni, elbúsulva gondolta, hogy a Jámbor utca tulajdonképpen nem is Jámbor utca. Ö és a testőrök nevezték így először, azután mindenki a környéken, pedig ha meggondoljuk, csak olyan félig utca. Aligha akadna emberfia, aki szívesen vállalná magáénak ezt a téglával, homokkal és minden más építőanyaggal teleszórt helyet. Szűk is, rövid is, ráadásul ott a vége, ahol az eleje. Szóval zsákutca. Persze, ha belegondolunk, nem volt ez egy „utolsó hely” — gondolta, és olvasni kezdte a feliratokat. „Felhívás! Én király Francois Dubois megkezdem harcomat Anglia királya ellen, mert megölte a Romi Macskát. Harcra hívlak téged rút Winter lord. Kérlek, ha megadod mail Jámbor utca
